Tudom olyan mintha már évek óta nem jelentkeztem volna. Az ok, nagyon egyszerű, mert beteg lettem. Már vasárnap nap közben is furcsán éreztem magam, de mivel ez az érzés amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott, így nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Vasárnap este bált rendeztek a tábor 110. születésnapja alkalmából, a személyzetnek. A meghívóban mert, hogy azt is kaptunk az állt, hogy elegáns megjelentést kérnek. Nem tudom, hogy a gyerek felügyelőknek ki szólt erről a rendezvényről még indulás előtt, vagy alapból mindig hord magánál az illető smokingot, de volt egy srác, aki azt viselt. Gondolhatjátok ezek után micsoda ruha keveredések voltak itt, mert a szmokingtól a hagyományos farmernadrág és top kombináció is volt. Szegény Andris is utálja az inget, így ő is csak pólóban jelent meg. Néhányan szóvá is tették neki, mert én meg ruhában voltam, és mondta az egyik vízi mentő, hogy „ezt te meg, hogy gondoltad?” és közben rám és Andrisra mutogatott. Engem se kell ám félteni ilyenkor, mondtam neki, hogy lehet, hogy rajta nincs ing, de próbáld meg elképzelni, hogy így is vele fogok haza menni. J Aztán jót nevettünk az egészen, mert igazából a kutyát sem érdekelte a ruha. Nagyon sok féle kaja volt, és gusztusos volt mindahány de sajnos az ízzel továbbra sem tudnak mit kezdeni. Voltak nem annyira rosszak, de már nagyon vágyom valami jó ízű falatra otthonról. Felállítottak az esemény kedvéért egy nagy fehér sátrat is, amiben táncparkett is volt. Hát ott egy gombostűt sem lehetett leejteni. Andrissal megegyeztünk se perc alatt abban, hogy ez a zene maximum hallgatni elmegy, de rá táncolni lehetetlen. Elnézegettük a tánccal próbálkozókat, hát nekik sem sikerült igazán, valami gép zene félét kell elképzelni. Mivel a táncot kihúztuk a listáról, ezért fényképezésbe fogtunk az ismerősökkel, mert most mindenki jól nézett ki, nem lehet kifogás, hogy „nem jó a hajam” meg, hogy „ilyen ruhában?!”. Miután végeztünk a nekünk kedves vagy valamiért fontos emberek fényképezésével, elsétáltunk a DJ mögötti már a sátoron kívüli részre. Néztük a csillagokat, mikor Andrisnak eszébe jutott, hogy bizony a táncolni itt is lehet és még, hely is van. Mondtam is neki, hogy ismeri a tánc tudásomat, engem a „zene nem zavar”. J Ezért magunkat egy cseppet sem zavartatva, a csillagos ég alatt, lassúztunk egy ideig. Nagyon élveztem. De ez sem tartott örökké, mert azzal nem számoltunk, hogy a sátor fehér vászna kissé áttetsző és a bennünket bámuló emberek csoportja bizony elrontotta a hangulatot. Alig, hogy befejeztük és visszaindultunk inni valamit, a DJ eszébe jutott játszani egy táncolható számot, ami lassú is volt, így a táncparketten is lassúztunk egyet, majd haza indultunk. A buli éjjel 2-ig tartott, ami mi a saját házunkból is jól hallottunk, de nekünk ennyi elég volt. Másnap hétfőre ébredtünk, a szabadnapunkra mikor is meg szerettük volna nézni Cold Springs-et, ha én nem ébredek lázzal.

 És itt kezdődtek a bajok. A kirándulást lefújtuk, ágyban maradunk, elő az Algopiring, így telt el az egész nap, a nap közepén már torok- és fejfájás  is követte a lázat. Reménykedtem benne, hogy egy kiadós izzasztó kúrával helyre pofozhatom magam, egy nap alatt főleg, ha Coldrexet vagy milyen port is iszok mellé. Nem sikerült. Másnap még reggeli előtt segítettem a konyhán, de mondtam a Tüsinek, hogy lázam van, így reggeli időben bemegyek az egészségügyi központba a táborba. Ott megismerkedtem a Steve-vel (ejsd: Sztív), aki a későbbiekben a fő ápoló nővérem lett, mert, hogy tetszik tudni a táborban nővérek vannak és nem orvosok. Egyetlen orvos van valahol, de az sem biztos, hogy a tábor területén belül, akihez a tábor tartozik. Adtak nekem két fajta gyógyszert az egyiket négy óránként kellett szedtem láz ellen, két tablettát/ alkalom. A narancssárga ízét meg 3darab/ alkalom és azt napi egyszer ők adták. Ennek köszönhetően 11 darab lázcsillapítót sikerült belém tömniük egyetlen nap alatt, úgy, hogy napi 3szor kellett visszamennem kontrollra. Azért kellett visszajárnom, mert mondtam, hogy én itt a nővér házban nem akarok maradni. (Hülye lettem volna, beteg gyerekek közé feküdni, otthon is tudok tablettát szedni, nem kell benne segíteni.) Ennyi tabletta ellenére is a lázam 38 és 38.6 között ingázott folyamatosan. Szerdán annyira magas volt reggel a lázam, hogy bent fogtak a nővér házban, mert azt mondták, ha még feljebb megy, akár veszélyes is lehet, így kaptam egy ágyat két másik táborozó lánykával. Ja azt nem említettem eddig, hogy itt nem értik a Celsiust és meg nem értem a Fahrenheitet ezért elég nehézkesen beszélgettünk a lázamról. Olyan „felemelő” volt ott feküdni a nővér házban,mert  az egyik gyerek folyamatosan bőgött és kb. 3 percenként más és más emberek jöttek hozzá. Eszméletlen volt a forgalom, de legalább a másik kiscsajt haza küldték. Továbbra is ugyan azokkal a bogyókkal tömtek, amik már tegnap sem használtak, nem tudom mit hittek, mondjuk még mindig jobb mintha imádkozni kezdtek volna az ágyam szélén. De kb. ugyan úgy a csodát várták. Én nem értem az amerikai nővéreket, eszükbe se jutott, hideg borogatást rakni a fejemre, vagy a csuklómra semmi, jóllakattak pirulákkal aztán lesték, hogy mi lesz. Azt azért meg kell említenem, hogy megmérték a vérnyomásom, meghallgatták a tüdőm (ruhán keresztül), és a vér oxigén szintemet is ellenőrizték, de hogy mi a fenének azt nem tudom, de jó lett a teszt. Felhívnám a figyelmet, hogy már második napja kezelnek és még mindig nem kaptam a torkomra semmit, pedig azt fájlaltam és köhögtem folyamatosan, nem valami rózsás hangon, azt hiszem ezt a fajta köhögést nevezik hurutosnak otthon. Számomra a láz nem betegség, hanem tünet így nem azt kéne kezelni, hanem a valódi okot, de nehogy már én legyek okosabb egy nővérnél, aki ezt tanulta. Mondták, hogy ne aggódjak, nem maradok a nővér házban csak másfél-2 órát mert megyek a kórházba, mert ott tudnak adni más fajta gyógyszert is. Kórházba?? Én nem haldoklom ember, és meg van még a két lábam is, miért nem orvoshoz megyünk?! Hát ez volt reggel 8-9 felé, délután fél 3kor el is indultunk a kórházba, mert sajnos hála a rohadt gumikacsáknak nem volt egyszerű olyan kórházat találni a tábornak, ahol elfogadják a biztosításunkat és ha nem olyan helyre visznek a gatyámat is elveszítem olyan drága lenne, akár több ezer dollár is. Andrist a főnöke elengedte velem, így nem kellett négyig dolgozni aznap, nagyon rendes gesztus volt ez tőle és az „idegen nemzetiségűek segítőjét” az irodából is velünk küldték, hogy könnyebben boldoguljunk. Miután az összes papíromat összeszedték elindultunk egy fél-1 órás kocsikázásra és megérkeztünk egy ötcsillagos hotelbe, akarom mondani a kórházba. Olyan gyönyörű épületet nem lát minden nap az ember, tiszta márvány volt a pult, tükörsima fényes, de mégsem csúszós padló, ami ragyogott a tisztaságtól. Az információs pultban öltönyös, nyakkendős személyzet fogadott bennünket és útba igazítottak. A következő állomásunk egy másik pulthoz vezetett, ahol felvették az adataimat és kaptam karszalagot, és vagy 20 ugyan azon információt tartalmazó matricát, mint, amit a karszalagomra tettek. Azért mert így gyorsabb az ügyintézés, hogy minden lapomra ezt ráragasztják és nem kell kézzel órákig írogatniuk.  A váróban, ízléses és kényelmes kanapék vártak minket és lapos képernyős TV, friss magazinokkal. Az ajtók gombnyomással nyíltak és záródtak, arra vigyáztunk, hogy becsukjuk a szánkat és úgy nézegessünk körbe. Andris nem engedett fényképezőgépet vinni, azt mondta erre nem kell emlékezni, hogy beteg voltál, és nem vagyunk annyira turisták, hogy egy kórházat fotózzunk. De ti a neten megleshetitek a Hudson Hospitalban voltunk, talán valami V betűs szó is volt a név közepén nem emlékszem pontosan. Először adtak nekem egy picike saját fülkét, ággyal, TV-vel, amíg kivizsgálnak. Aztán jött egy nővérke, megmérte a vérnyomásom, vér oxigén szintem és a lázam, magas volt azt mondták. Később a bennünket kísérő lány átváltotta nekem, 38,1 volt. A második nővér felvette a  kartonom, a harmadik nem emlékszem mit akart és még a raktáros bácsi is megkérdezte, hogy akarok-e takarót. Az orvost csak ezután láttam, megvizsgált, vett a torkomból egy 20cm-es „fültisztító pálcikával” mintát, hát ez a rész fos volt nagyon. Azt mondta órák múlva, hogy negatív lett a teszt, nincs baktérium a torkomban, így azért vagyok beteg mert beteg vagyok és nem baci okozza. Mire elkészült az elbocsátó levelem, újra megmérték a hőmérsékletem, és már nem volt lázam, éreztem én, hogy jobban vagyok, annak ellenére, hogy nem kaptam semmit. Mikor visszaértünk a táborba nagy volt az öröm, hogy nincs lázam, így engedték, hogy a saját házunkban lábadozzam és csak reggel menjek vissza kontrollra. Korai volt azonban a boldogság, mert este visszatért a lázam. Andris szerint azért lehettem a kórházban jobban mert ott volt légkondi és ő majdnem oda fagyott, így valószínű az hűthetett le ennyire, nem tudom. Másnap végre további kérésem után kaptam köptetőnek tűnő valamit!

Jee, végre valakinek feltűnt, hogy azt kéne kezelni, gratulálok. De eddigre, már olyan köhögési rohamaim voltak, hogy nem mertem enni, nehogy kirázzam a hasamból a köhögés miatt. A baj azonban továbbra sem került el, mert a nővér házban ücsörgő információs kisasszony, megmérte a hőmérsékletem csütörtök reggel és szerinte nincs lázam lett a végszó. Micsoda hülye liba, előtte mértem meg itthon 10 perccel és 38 volt. Mondták, hogy legközelebb péntek reggel menjek vissza addig, adnak a biztonság kedvéért lázcsillapítót, de ha nincs lázam ne szedjem. Engem nem kell hülyének nézni, eddig is jobban teljesítettem mint ti összesen. Estére 39 fok fölé nőtt a lázam és hiába szedtem megint csak a lázcsillapítót, amit ők adtak semmit nem javultam. Mire letelt annak az ideje és be mertem venni az Algopirinemet addigra már 39,6 volt a lázam. Gondolkodtam, hogy visszamenjek-e a nővér házba, de sem erőm nem volt, sem kedvem, de leginkább kezdtem félni, hogy ezek engem C-vitaminnal tömnek és nem igazi gyógyszerrel. Elvégre 11 tabletta egy nap alatt otthon bármiből túladagolásnak minősülne, de itt még csak leheletnyi hatása sem volt. Ha visszamentem volna megtudták volna, hogy tényleg van még lázam, ott fognak és nem tudom magam kezelni és csak rosszabb lesz. Nem mentem vissza, hanem jég hideg vízbe áztatott törölközőbe csavartam magam, hogy levigyem a lázam. Ez valamennyire segített, és további borogatással kiegészítve, 38 alá tudtam vinni a lázam.  Ennyit az orvostudományról és a régi korok boszorkányos gyógymódjairól, nem kell mindig a pirulát tömni. Mint a sofőrtől és nem mástól megtudtam, hogy minden alkalmazottnak csak 3 nap betegszabadság jár, utána elkezdenek levonni a fizetéséből. De ha már ennyire aranyosak, legalább lenne bennük annyi gerinc, hogy ezt közlik az emberekkel is. Péntek reggelén 38 fokos lázat mértem, de 10 perccel később a nővér házban láztalannak minősítettek. Most vagy náluk más a határ, vagy ezt akarták mondani és kész, vagy ennyire ostobák,  vagy végső esetben mondhatjuk, hogy mind a három fajta lázmérőjük szar. Az digitális hőmérőjük olyan mint a miénk otthon, fehér, keskeny véggel. Van még nekik eldobhatós papír fajta is, amit a szádba tesznek rajt vannak a hőmérsékletek, és ott színeződik el, ahol a pontos testhőmérséklet van. Ez túl még egy halántékhoz érinthető csoda készülékük is van. Ezeket sose használják együtt, hanem ezek valamelyikét választják, szerintem tetszés szerint. Szóval pénteken „munkaképesnek” lettem nyilvánítva, mert szerintük nem volt lázam. A torkomból csináltak megint egy baktérium tenyésztést, és negatív lett, innentől ők mossák kezeiket. A köhögésre kaptam összesen ennyi nap alatt 2 kis adag köptetőt és voltak szívesek adni cukorkákat is, mint nálunk a kéményseprős fajta. Pénteken határozottan kértem valamit a köhögésemre és mondtam, hogy a cukorka nem használt, így kaptam valami tablettát, még nem hatott, talán ha néhány hónapig szedem lesz valami eredménye. J Egy halk mondattal búcsúzott tőlem a rangidős nővér, hogy azért küld vissza dolgozni, mert különben orvoshoz kéne küldenie és azt nem fedezi a biztosításom. További kérdésekre nem válaszolt mint aki nem is mondott semmit, így válasz nélkül maradtam pl., hogy miért nem mehetek akkor kórházba megint. Még annyit tett hozzá, hogy ha a gyerekek elmennek és felkeresem időben, nekem adja titokban a köptetős üvegcsét. Ez rendes tőle, de hol van még hétfő….Ez úton is szeretném megragadni az alkalmat, Ha a nővér elejtett mondata igaz (mert ha igen, többet is elkérhet a doki mint az egész nyári keresetem), hogy kedves gumikacsák azt kívánom nektek, hogy legyetek legalább olyan rosszul mint én voltam a héten és pont annyi segítséget kapjatok mint én, csak azért mert egy rakás retardált majom közvetítésével jöttem ki! Remélem, hogy soha az életben nem találkozom még egyszer ezekkel, mert el fogom nekik „mesélni” a véleményemet arról, hogy micsoda rablóbanda az egész csürhéjük. Mert nekik annyira jó biztosításuk van, és évek óta mindenkinek bevált, meg ez valami fantasztikus szerintem meg ha tükörbe néztek legközelebb ne felejtsetek el egy tisztességeset köpni. És külön hálás vagyok, hogy egy kosza körüzenetből tudtam meg, hogy nekem kell a biztosítóval felvennem a kapcsolatot, egy nyomtatvány segítségével, ha nem akarom, hogy automatikusan nekem küldje a kórház a számlát. Megjegyezném továbbá, hogy az „idegen nemzetiségűek segítője” szerint, nem is biztos, hogy mindent fog fedezni a kórházi költségek közül, de azért reméljük a legjobbakat. Szóval hiába a tényleges lázam, amit letagadnak, hiába a köhögés, a nehéz légzés valamint a hangom majdnem teljes hiánya,  mennem kellett pénteken dolgozni, és ne felejtsük el, hogy Sabbat van, tehát sokkal keményebb a ma esti vacsi. Holnap pedig kezdetét veszi a „super nagytakarítás” (ami tavaly bizonyára elmaradt, mert még emlékszem mi volt itt mikor megjöttünk) és elképzelhető, hogy reggel fél 7től a szokásos szüneteket leszámítva éjjel 2ig fogunk gályázni.  Kedves Katám, és te még azt hitted, hogy ebben az országban akarunk maradni, és nem megyünk haza? Nem tud olyan szépséget rejteni a kirándulásunk, hogy ne sorolnám ezt a helyet a legkevésbé kívánatos helyszínek listájára. Annyit tud lendíteni a helyzeten a kirándulásunk, hogy csak a repülőn fogom elbőgni magam boldogságomban, nem pedig a biztonsági őr nyakában a reptéren, hogy végre magam mögött hagyhatom ezt az egészet.

aláírás: egy beteg, csalódott és magát átvernek érző balek

A hallgatásnak oka volt és van. Sajnálom, hogy úgy alakult, hogy a blogot napokig nem frissítettem. Az okokat röviden össze is foglalnám. Kezdhetjük azzal a sort, hogy a laptopom aksija, már akkor sem volt a legjobb mikor kijöttünk, de itt végképp feladta a harcot. Már öt percet sem bír ki, töltés nélkül, így vezetékes géppé változott. Erre lehetett számítani, igaz nem ilyen hamar. A balszerencse azonban nem került el minket, mert az átalakítónk, amit azért hoztunk, hogy az itteni konnektorokat is tudjuk használni egyszer csak elfüstölgött. A miért ismeretlen, de feladta az életet, amit pedig Anditól kaptunk nem megfelelő a laptophoz. Így a két átalakítóból egy sem maradt. És be kell vallanunk hazánk nem annyira közkedvelt úti cél, hogy minden sarki boltban áruljanak átalakítót a magyar dolgokhoz. És amúgy sem lenne jó, mert az amerikait alakítana magyarra nekünk meg fordítva kell. Nagy volt az esélye annak, hogy a hátralévő heteinket mindenfajta elektronika nélkül fogjuk leélni, mert nem veszünk fél millió forintért mindenfelé otthon nem használható hülyeséget. Azonban akkora mázlink volt, amit remélni se mertünk, hogy a rajtunk kívül kint lévő magyar srácnak egy csomag átalakítója van, igaz kicsit játszani kell vele és nem szabad mozgatni, de azért nagyon köszönjük. A szünetelést visszavezethetjük arra is, hogy este 8 után végzek minden nap és az a kevés idő, amit a könyvtár 50 fokos előterében töltünk esténként más dolgokra is kell. Mert, hogy csak ott van most már internetünk.

 Lassan neki kellett állni gondolkodni, hogy hogyan tovább a tábor után, nyaralás, utazás, hazatérés stb. Számolgattunk, osztottunk, szoroztunk és arra jutottunk, hogy kéne még egy kis pénz, az eredetileg tervezett túránkhoz mert túl hosszú. (Miami már rég elszállt mint ötlet.) Két lehetőségünk volt, vagy átrakatjuk a repcsi jegyet korábbra vagy tovább maradunk a táborba dolgozni. Lássuk csak, ha az első  mellett döntünk, rengeteg pénzt kell kidobni az ablakon, az átrakatás miatt, ha az utóbbit választjuk mi kapunk pénzt. Az utóbbit szavaztuk meg, úgyis embereket kerestek utótáborra, jelentkezünk 31.-ig. Mire napokkal később felkeresett a konyha felügyelő/főnök, hogy vagy hazamegyünk a tábor végén azaz aug. 20.-án vagy itt kell maradunk végig az utótáborban, szept. 10.ig. Azt sem tudtam mit mondjak hirtelen, hiszen a szerződésünk aug. 28.-ig szól, a repcsink meg nyolcadikán felszáll vagy velünk vagy nélkülünk. Ha kidobnak 20.-án semmire se lesz pénzünk, nem hogy utazni, megélni itt kint ennyi ideig nem lenne elég, ha itt kell maradnunk végig, nem tudunk utazni, mert a suliból így is késünk egy teljes hetet, amit még a tanárokkal is tisztázni kell, de akkor meg minek jöttünk ki, ha nem látunk semmit?! Miután magamhoz tértem az első döbbenettől, mondtam a pasinak, hogy a kérdés, hogy 28.-án végzünk, vagy 31.-én más opció nincs. Mert az elsőben megegyeztünk mielőtt kijöttünk a táborba ez nem vita téma, az utóbbira meg mi jelentkezünk, arról lehet vitázni.  Azt mondta, ez így nem lesz jó, beszél az igazgatókkal és meglátjuk mi lesz. Ebben a kételyben tartott minket napokig, pedig minden nap megkérdeztem, hogy mi van. Végre lett egy találkozó az utótáborosoknak ahol kinyögte, hogy nem dolgozhatunk többet mint aug. 28.-a mert törvényileg nem tehetjük, mert túl sok hét jönne ki, ha összeadjuk a munkánkat. Akkor ezt letisztáztuk, mert mi meg előbb nem megyünk haza. Viszont, ami megint aljas húzás volt a gumikacsáknál, ezúton is köszönjük nekik a fair játékra adott lehetőséget!!, hogy az ő szerződésükben az áll, hogy 10 hétig kapunk egyen fizetést a táboroktól függetlenül, ezért az összegért jöttünk ki. Csakhogy, az elő- és utótábor ideje alatt, nem a mi munkánkat végezzük és sokkal több óraszámban, ezért napi fizetést adnak erre az időszakra és többet mint a sima táborosra. De! nekünk a 10. hetünk 25.-én jár le, (mert előtáborra mi is megkaptunk az magasabb fizut) és nem pedig 20.-án mint mindenki másnak. Így öt napig fognak bennünket kifacsarni mint a narancsot röhögve, mert szemkiszúrós fizetést adnak nekünk, nem úgy mint a nem gumikacsákkal érkezőknek és az amerikaiaknak. Hozzátenném, hogy a fizetésünk nem lenne rossz, a sima táboros idő alatt, sem ha kb. az 50% nem nyúlná le a szervezet közvetítési díj és egyéb jól hangzó kifogások miatt. Egyenlőre eszem ágában sincs még egyszer erre a kontinensre tenni a lábam, de ha mégis jönnék táborba dolgozni megint, semmilyen körülmények között nem keresnénk otthon szervezetet hozzá. Ha valaki tervez hasonló megpróbáltatásokat az életébe, keressen fel valakit, aki már volt itt kint táborba, és az ő ajánlásával keresse fel az adott tábort. Többre is becsülik az ilyen embereket, mert ők kimondottan az Ő táborukat akarják, és megússza a közvetítői szervezet által okozott nem kevés kellemetlenséget és díj levonást is.

A másik nagy oka, annak, hogy napok óta nem jelentkeztem, hogy néhány napja gond van a kezemmel. Nem tudom megmondani pontosan, hogy hány napja, de a balkezem mutató és középső ujja 15-30 percenként remegésbe kezd. Ez független attól, hogy mit csinálok éppen,  vagy hogy áll a kezem, de szerencsére nem tart sokáig, csak bosszantó. Andris szerint lehet megerőltettem és így jelentkezik, nem tudom. Ja és ha valaki elfelejtette volna, balkezes vagyok, ami külön öröm ilyenkor. Egyenlőre rejtegetem, mert én nem megyek az itteni nővérekhez, csak ha már tényleg baj lesz. Most pihentettem a kezem, ha nem muszáj nem erőltettem, így a gépírást is kihúztam egy időre a listáról mert nem esik jól. Remélem néhány nap alatt, a kezem abbahagyja a bohóckodást és a többi fent említett tényezőt is megoldjuk vagy már meg is tettük és folytathatom a blogot, addig azonban türelmet kérek. Természetesen a fontos e-mailekre, és facebook üzenetekre válaszolunk, de a blog később kerül bepótlásra. Egy korábban elkezdett cikkemet felteszem, de még nem tudtam befejezni.

Pénteken megtalálták a lányok a buborékfújó elemmel működő gépet, na nem egy négy buborékot fújó elemes kis pici vacakra kell gondolni, hanem egy aktatáska méretű magából buborékok százait ontó ördögi masinára. Valószínűleg még a tegnapi partyról maradhatott itt és ráadásnak egy színes csillogós papírból készül pálmafát és disco fényeket forgató dobozt is ránk hagytak. Jill és Gabi nem is bírták sokáig, ebédhez terítésnél alig csináltak valamit, csak táncoltak a buborék felhőben és énekeltek. Tüsi látta ezt, de nem szólt semmit gondolta hadd érezzék jól magukat egy ideig. Ez követően sem zajlott sokáig unalmasan az élet, mert itt mindig kell történjen valami. Az ebéd felszolgálásánál megszólalt a tűzriasztó így mindenkinek el kellett hagyni a főépületet. Olyan sokáig voltunk kint, hogy a forró levesek már csak langyosak voltak mire visszaértünk, pedig mindig lefóliázzuk őket, hogy tovább tartsák a meleget. Amikor úgy tűnt, hogy vége  a műsornak és minden folytatódhat tovább, nagy szirénázás közepette megérkeztek a tűzoltók ismét teljes hadi felszerelésben. Nem tudom mit mond nekik ilyenkor az igazgató, hogy újra visszajönnek. Nekem a farkast kiáltó kisfiú esete jut az eszembe erről, mert itt a tűzriadó lassan minden hetes dolog. Hol szándékos gyakorlat, hol pedig baj van a készülékekkel.

Ezen a napon döbbentem rá igazán, hogy mennyire észnél kell lenni a konyhában. Eddig azt hittem, hogy a legnagyobb veszélyforrás ránk nézve a forró tepsi és a sütő nyitva felejtett ajtaja. De tévedtem. Szigorú előírások vannak a konyhában, amiket a tábor kezdetén meg is ismertettek velünk, azonban a gyakorlatban a felét sem tartjuk be. Sem a vezetők, sem pedig mi dolgozók nem veszünk komolyan néhány előírást, egyrészt mert nem érdekli a többséget, másrészt mert vannak benne lehetetlen vagy nagyon időrabló szabályok is. Például a vajnak a hús hűtőben lenne a helye, a margarinnak meg a tejtermék hűtőben. De mindkettő az utóbbiban van, a kenyér megegyezés szerint csak egy valahol kéne legyen (leginkább a köztes hűtőben), de jelenleg mindenhol van, a tejtermék és a hús hűtőben, az összekötő folyosón kartonban és a raktárban is van vagy 2-3 helyen. De ez csak egy egyszerű példa volt arra, hogy mi mindent nem tartunk be. Van azonban egy olyan veszélyforrás, amiről tudunk mégsem veszük annyira komolyan, ez az allergia. Sokszor volt már róla szó, hogy rengeteg gyerek ételallergiás vagy csak kitalálta vagy ő vagy az anyja nem tudjuk. Ennek ellenére a saláta bárban is egymás mellett vannak olyan dolgok, amikre esetleg valaki allergiás lehet, és hát gyerekek használják, akarva-akaratlan de beleesik néhány darab a másik edénybe is.

Néhány nappal ezelőtt pizza volt a menü és egy tejterméket nem fogyasztható gyereknek, a felügyelőjével megegyezve sajtos pizzát szolgálunk fel a kis srácnak is. Valószínűleg a gyerek csak nem szereti, vagy rég kinőtte a problémát, vagy sose volt neki, mert semmi baja nem lett tőle. Azonban ma megtörtént a baleset. Egy komoly ételallergiás ember, rosszul lett. Naomi a konyháról rengetegszer elmondta, hogy allergiás a halra, de már évek óta itt dolgozik, ahol túl sok halat eszünk, mégsem lett még semmi baja. Ebédre két majdnem teljesen egyforma kör alakú rántott ízét tettek ki a konyháról a chefek. Végül elmondták, hogy az egyik hal, a másik pedig ha jól emlékszem padlizsán volt. Destiny (igen valakit tényleg végzetnek neveznek) szedett magának a hal korongból kesztyűs kézzel. Ezután megkérte a Naomi, hogy legyen kedves adni neki a padlizsánból mert ő nem éri el rendesen. És Destiny adott is neki, kesztyűs kézzel. Fent említett áldozatunk, pedig mit sem sejtve nekiállt falatozni. Nem telt egy néhány másodper rosszul lett és már indult is a nővér házba, mert kiderült, hogy halas kézzel kapott padlizsánt. Mire elért a nővérekig már fuldoklott olyan rosszul volt, de mielőtt adtak neki ellenszert, felhívták az édesanyját, hogy nehogy arra is allergiás legyen, mert ő nem tudta megmondani. Mire beadták neki, már elájult. Szerencsére azonban, a vacsorát már az ő segítségével szolgáltuk fel, így komolyabb majd nem történt. De azért ez az eset, nagy intelem volt számunkra, hogy nem mindenki hazudik a betegségéről.

A szombat végre a miénk volt, a szabadnapunk. A szakadó esőre való tekintettel nem mentünk sehova inkább pihentünk, ránk fért már nagyon. Este elhatároztuk, hogy elnézünk a kantinba és meglátjuk mihez lesz kedvünk. Kipróbáltuk az új ping-pong asztalt, később meg beültünk filmet nézni a többiekhez. Mivel a szokásos ehetetlen és unalmas tonhal saláta volt, tojás salátával a menü, így nem csodálkoztunk, hogy halmokban állt a pizza a Tv szobában, és azt falatozták a zsúfolásig megtelt teremben. Mikor csatlakoztunk, kb. 10 perc kezdhették el, a „hajrá csajok” című filmet, aki esetleg nem látta annak annyi elég róla, hogy pompon lányokról egy amerikai iskolában. A film megfelel a kívánalmaknak mert vígjáték, és nagyokat lehet nevetni rajta, hogy mennyire hülyének ábrázolják a film szereplőit. Szinte az összes lány és fiú is vinnyog, nyávog és pitiáner problémákkal küszködik, miközben megy a fő szál, hogy pompom versenyre készülnek. Eddig én azt hittem, hogy ez egy paródia akar lenni arról, hogy milyen buták a hajrálányok és, hogy az amerikai iskolák kigúnyolása az egész film. De nem, ez a valóság. Gabi a legfiatalabb felszolgáló lány a konyháról, szintén hajrálánynak „tanul”. Ezt ő táncnak hívja, nem tudom mennyire számít annak, szerintem nem, de mindegy is. Szóval Gabi kívülről fújta az összes mondatot a filmből, mielőtt még elkezdték volna. Ennek köszönhetően az egész amerikai filmet, amerikai szinkronnal hallgattuk végig. :S Szörnyen zavaró volt, de egyszerűen nem lehetett ott hagyni őket, mert hogy az általam paródiának képzelt film valósággá váljon a szemem láttára, ezt látni akartam. Amikor éppen nem volt beszéd a filmben, Gabi majdnem kénytelen volt csendben maradni, de ehelyett inkább megállás nélkül arról áradozott, hogy ő pont ilyen életet szeretne magának, meg, hogy bezzeg a film hőseinek milyen jó sora van…

Már középiskolában és később egyetemen is mindig azt hajtogatták nekünk, hogy a magyar diákok milyen esetlenek. Hogy folyton kérdeznek, nem értik a teszteket, magyarázatra szorul nekik a feltett dolgozat kérdés stb. és, hogy összességében milyen önállótlanok a magyarok. Ma kijött egy srác a svéd asztalhoz, hogy kér tejet. Megkérdeztem, hogy nem talált esetleg a saláta bárban, mert reggelente mindig oda rakjuk ki, helyesebben 6 darabot az asztalokra a többit a saláta bárba. Mondta, hogy az nem elég, ami ott van. Nem értettem mit akar, hiszen ha már egy dobozt (1 dl) talált, az már elég kell legyen neki. Odamentem vele és megmutattam neki, hogy több mint 30 doboz tejet talál még a saláta bárban. Erre közölte, hogy köszi. Lehet, hogy az asztaláról fogyott el? De akkor mire válaszolt mikor megkérdeztem, hogy a saláta bárban talált-e? Néha szentül meg vagyok győződve, hogy vannak a táborban szellemileg nem egészséges gyerekek is. Pedig tudtunkkal nem kellene, hogy legyen. Van egy kislány, aki minden alkalommal mikor megkérdezi, hogy van-e valami, és azt a választ kapja, hogy elfogyott, akkor még vár 10 percet a svéd asztalnál. Hiába mondjuk neki, hogy nem lesz több mert az egész táborban nincs több, abból amiből kért, ő csak vár. Aztán egy idő után feladja és elmegy, majd újra és újra megkérdezi, hogy van-e. Egyébként úgy is beszél meg úgy is viselkedik, mint akinél komoly agyi gondok vannak, de nem valószínű, hogy papírja van róla, hogy mentálisan sérült. És mielőtt szóba kerülne, nem csak nekem játszanak el hasonlókat, tehát nem az akcentusommal vagy a nyelvtudásommal van a gond, mert az amerikai társaikkal is pont ilyen  hülyén viselkednek. Egy másik lány meg kijött a svéd asztalhoz, hogy  ő nem ehet ilyen desszertet, hozzak neki valami mást. Kérdeztem, hogy miért allergiás vagy. Mondta, hogy iiiiigen. De nagyon bizonytalannak látszott és hallatszott, így rögtön kibújt a szög a zsákból. Megkérdeztem, hogy mégis mire allergiás. Azt mondta, hogy hmmmmmm. Aztán gondolkodott még van 2 percig és nem tudott semmit kitalálni. Képtelen voltam megállni mosolygás nélkül ezt a béna hazugságot és visszaküldtem a helyére, hogy másik desszert, csak az allergiásoknak van és ő nem az látom rajta, hogy csalni próbál.

 Azzal se tudok mit kezdeni, hogy a 10 év alatti kölykök úgy sminkelik magukat, amit otthon a sarki nénik is megirigyelnének. Van ott minden, szemhéj festék, alapozó, rúzs, szempilla spirál, körömlakk, parfüm, csillámpor fulladásig, néhány esetben még tussal is ki van húzva a szemük. A ruhák, amiket meg hordanak elképesztő. Mély dekoltázsos póló, haskivillantós felső, csípő gatya vagy szoknya, topok, és szabdalt ruhatár. Mert a gondoskodó anya becsomagolt a gyereknek, aki talált egy ollót és olyan gyerekes kézügyességgel nekiesett a ruháknak. A tábortól kapott emlék pólók estek a legtöbben áldozatul a kis varrónőknek. Ezek után merjen udvarolni valamelyik tábori személyzetis fiú a lányoknak, mert ha nem vigyázz nem csak itt dolgozó lányt nem talál, de nem is tinédzser oldalról szemel ki valakit, hanem a kicsik közül. És nem is lehet érte hibáztatni. A gyerekek stílusa bicskanyitogató nem is egy alkalommal. Mikor kijön a pulthoz a maga kis, 9 éves öntudatával és rá vágja az asztalra az üres tálat és néz. Neked meg csend és mosolyogva lehet megkérdezni, Mr. vagy Mrs. bunkócskát, hogy mégis miben segíthetsz. De még ekkora sem veszi észre magát hanem közli, hogy pl. rizst. Nem ám kérek szépen, köszönöm szépen vagy van-e még esetleg, vagy tudnál-e segíteni mert rizst szeretnék. Ááá, dehogy. Matt már nem egyszer rájuk szólt, hogy ha nem fogják használni a „varázs szavakat” (köszönöm szépen, kérek szépen) akkor nem szolgáljuk ki őket. Én azt szoktam nekik mondani, hogy „Neked türelmesnek Kell lenned mert halljuk, hogy kérsz valamit, de rajtad kívül mindenki más is ezt teszi.” Naomi egyszerűbben oldja meg a dolgot, ő nem szórakozik velük, közli, hogy amíg egyes sort nem lát csak tolakodást, addig nem adja oda a kért ételt senkinek, mert neki aztán mindegy, hogy egész ebéd idő alatt hány embert szolgál ki. Ha ez sem segít, akkor nekiáll enni előttük valami olyat, amiért meg vannak veszve pl. chipet vagy sütit. És pontosan tudják a gyerekek, hogy nincs végtelen mennyiségű kajánk, sőt legtöbbször elég sincs, így a módszer működik. Persze minden étkezésnél mi sem merünk gyereket nevelni, mert akkor minket meg a főnökeink nevelnének egészen hazáig, de néha nem árt nekik, ha már az anyuk nem képes nevelni őket. Néhányszor jöttem már felnőttek is  a táborba látogatóba, de a csinos, normális, vagy átlagos szavakat egyikükre sem használnám. Volt itt szilikon néni, vadmotoros bácsi, hippi, felrobbant tudós, eltévedt Jamaicai turista stb, de ezek csak becenevek. Összegzésként annyit mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül elmondhatok, hogy elég sok amerikait láttam már, de szinte mind túlsúlyos, nehézkes értelemmel rendelkező és bunkó volt. Ezek nem vitatható tények maximum a szintjük változhat az egyes elemeknek, hogy melyikük mennyire ilyen.

Az ebédnél nem láttam sehol Gabit, pedig ő a felelős a saláta bár feltöltéséért, ha ebéd közben valami kifogyna. Elég hálátlan munka, mert mindenért az emeletre kell a sütős lányokhoz felmenni, újra tölteni, ami elfogyott és visszahozni. Már annyira megunták a várakozást a gyerekek, hogy a svéd asztalnál a kezembe adták az üres salátás tálakat, hogy kérnek még. Nem volt mit tenni elindultam én az emeletre az üres edényekkel. A fenti mexikói lányokat megkértem, hogy legyenek szívesen feltölteni a tálakat. Erre megkérdezték, hogy mi volt bennük, el kezdtem sorolni az alapján, ami a tálak alján volt maradék és az egyiknél mondtam, hogy tészta paradicsommal. Mondták, hogy olyan nincs vagy tészta vagy paradicsom van. Hiába állítottam, hogy nekem fogalmam sincs melyik hiányzik a saláta bárból, már nekem a pulthoz hozták ezeket az edényeket, így csak azt tudom mondani, ami az alján van. Mondtam, akkor adjon a kettő közül valamit, ha a kettő együtt nincsen. Erre jól le lettem tolva, hogy ez nem így működik, nekem tudnom kell ha feljövök, hogy mit akarok és mondjam meg mi kell. Mondtam nekik tőlem váratlan módon, de továbbra is normális hangon, hogy nekem honnan kellett volna tudni, hogy milyen kombinációk vannak a saláta bárban, mikor nem is én raktam ki őket se ma, se máskor és egyébként sem hozzám tartozik, csak feljöttem segíteni a Gabinak, szóval inkább vele kellene veszekedni, nem velem, csakhogy ő nincs sehol. Erre közölték a lányok, hogy minden saláta fajta a hűtőben van menjek és szedjek magamnak, ami kell. Akkor meg minek volt a cirkusz ha amúgy sem akartál „kiszolgálni”?! A hűtőben szinte semmi nem volt, de megjött a Gabi a semmiből. Mondtam neki, hogy ott vannak az edényei nekem mennem kell vissza dolgozni, mert rám várnak lent. Az ebéd után lejött az egyik sütős lány és elnézést kért a kiabálásért, mert hogy én se értettem meg, hogy ő mit akart, meg ő se engem, meg tényleg nem az én dolgom volt, és csak segíteni akartam ő meg leüvöltött. Nagyon meglepett a gesztusa, hogy képes volt bevallani, hogy hibázott így mondtam neki, hogy nem nagy ügy, sok a munka, kevés az ember és mindenki siet, előfordul. Aztán mosolyogva elváltunk.

Matt is tett „kitett” magáért aznap. Majdnem egy órát késett a munkából délután mert elaludt. Nagy mázlija volt, hogy nem öt perccel hamarabb érkezett, mert egyenesen a Tüsi és a chef karjaiba érkezett volna. Már pedig a főszakáccsal nem lett volna szerencsés akkor találkozni. Azt a büntetést kapta, hogy egyedül kellett felmosnia az egyik étkezőt.

A vacsorához készülődve a konyhában segédkeztünk, hogy minden a lehető leggyorsabban meglegyen. Egyszer csak bemondták a rádiós hírekben, hogy Cold Spring felé tornádó közeledik. Az egyik idióta a konyháról nekiállt röhögni és vidámkodni, de a másodszakács, nem éppen kedvesen mondta neki, hogy fogd be a szádat, mert ez egyáltalán nem ad okot a boldogságra mert ez nagyon rossz hír. Ezzel be is fejeződött a téma és más irányba folyt a beszélgetés tovább. Mire elkezdtünk teríteni, már a szél is elkezdett fújni és bizony esőt is hozott magával. A vacsora közepén tarthattunk, amikor már szakadt az eső és olyan sötét lett, mintha nem 6 óra hanem legalább éjfél lenne. A szél csak úgy tépte a fákat odakint és bizony menydörgés is rázta a tájat. Valószínűleg valami mókamester lekapcsolta a lámpát és mindenki azt hitte, hogy elment a villany. (Ami nem ritka néhány perc erejéig egyébként.) A gyerekek egy emberként kezdek sikítani, amivel még a jobb idegrendszerrel rendelkező társaikra is ráhozták a frászt. Hosszú percekbe került megnyugtatni őket, pedig a lámpát záros határidőn belül visszakapcsoltuk. A pletyka olyan gyors szárnyakon jár, hogy a gyerekek is hamar megtudták a tornádóról szóló híreket. A teljes pánik elkerülése érdekében gyorsan csinálni kellett valamit, nehogy valaki a fejetlenségben sérüljön meg, amikor tényleg elmegy a villany, amire nagy esélyünk volt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantak a gyerekfelügyelők és karon ragadták a félősebb kislányokat és táncolni kezdtek, közben valaki gyorsan betett valami pörgős zenét. A gyerekeknek nagyon megtetszett, hogy nem kell végigülni a vacsorát, így hamar csatlakoztak. A hangerőt addig csavarták míg már nem hallottuk a mennydörgést. A Matt sombrerót kezdett osztani, amit a mexikói estéken szoktunk hordani. A hangulat sokkal jobb lett, de a felnőttekkel nem tudta feledtetni, hogy miért is kezdték el a bulit. Ha az ember eléggé figyelt, a sok mosoly között bizony félős és aggódós arcokat is felfedezhetett, amiket nem sikerült elég hamar elrejteni a kicsik elől. Tudtam, hogy Andris az emeleten vár a könyvtárban, hogy végezzek a munkával, így felszaladtam és elmeséltem neki, hogy mi folyik körülötte. Amint kiléptem volna a folyosóra az étkezőből, már tudtam, hogy a bulinak még egy oka volt, azon kívül, hogy ne törjön ki pánik és, hogy senki nem mehet sehova az esetleges tornádó miatt, együtt kell maradni. Nem akarták, hogy a kicsik meglássák, hogy a folyosón újabb patak árad, akárcsak a múltkor. Azonban most nem gumicsizmában voltam, de a „vízterelő hadművelet” már megkezdődött, szerencsére. Egy fél óra elteltével az idő valamicskét javult és a tornádóról nem hallottunk többet. Nincs tudomásom arról, hogy csak elkerülte-e a várost és minket is vagy nem is lett tornádó a környéken. A hírek itt nem igazán érnek utol bennünket, inkább csak a pletykák. Ez volt az első és utolsó híradó, amit a táborban hallottam. Ezt követően minden visszatért a rendes kerékvágásba és folytattuk az estét ott ahol abbahagytuk.

A hétfő arról volt nevezetes, hogy elmentek a kis törpék. Az utolsó étkezésük a reggeli volt a tábor falain belül, ahol 5 nagy fekete kukászsáknyi elhagyott és talált tárgy közül válogathatta ki mindenki, hogy mi tartozik hozzá. Volt abban minden, kulacs, zseblámpa, zokni, nadrág, fürdőruha, pulcsi, kispárna, e-book olvasó, esőkabát stb. Ezek szinte mindegyike az étezőkből származik, bár néhányszor megkérdeztük magunkat, hogy egy nadrágot vagy egy fél pár cipőt, hogyan lehet elhagyni evés közben. Beparkolt egymás mellé a sok busz és mindegyik ki volt írva, hogy hol áll meg, majd New Yorkon belül. A csomagokat a vízi mentők és Andrisék pakolták be a busz aljába, akárcsak mikor megjöttek a táborba. Természetesen a fesztivál kedvéért, mikor indultak a buszok, a csomaghordókat felsorakoztatták a domb tetetőn és hatalmas integetést és éneklést adtak elő a gyerekeknek még utoljára. Én borzasztóan boldog voltam aznap. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy itt a szemmel látható bizonyíték, hogy végre túl vagyunk a nyár felén. És be kell vallanom jó pár gyerek ült azokon a buszokon, akikért egy könnycseppet sem fogok ejteni, főleg a tegnap esti viselkedésük után. Azzal töltöttem a délelőtti szünetemet, hogy fel-le sétálgattam a buszok között és a bőrönd pakolás mellett, és igyekeztem elraktározni minden egyes másodpercet a fejembe, hogy jól emlékezzek rá, majd ha az újabb gyerekkör megérkezik, hogy bizony ők is távozni fognak. Lehet, hogy ez gonosznak tűnik, talán az is, bár nem annak szánom. Csak élveztem a tényét annak, hogy már tényleg túl vagyunk ennek a nyárnak a felén. Azonban nem minden gyerek ment el, de erről már volt szó.

Este a tornateremben volt egy buli. Andrissal úgy döntöttünk, hogy beugrunk és megnézzük, hogy mi a helyzet odabent, ha már véletlenül pont arra jártunk. Mert, hogy egyikünk sem tudott róla, hogy aznap este bármiféle bulinak kéne ott lennie. Mint kiderült diszkó volt, de meglehetősen furcsa. Középen táncszőnyegek voltak kirakva és azokon kellett táncolni. Biztos emlékeztek még a táncszőnyegekre, bár nem egy felkapott valami már jó ideje, vannak rajta nyilak és a kivetítőn jelzett (bal, jobb, fel, le, esetleg ezek kombinációja) jelekre kell mozogni. Andris úgy döntött ő kipróbálja magát és beállt a táncolók közé, én meg igyekeztem lefényképezni, de inkább kevesebb sikerrel. Azt mondta tetszett neki, de elég fárasztó hosszútávon. Jól nézett ki mikor sokan eltalálták a helyes lépést  és egyszerre mozogtak. Andris hamar rájött azonban, hogy a kivetítőn mutatott lépések nem igazodnak a DJ által játszott számok ritmusához, de hamar megfejtette az okot is. A DJ két szám között, mikor váltott nem figyelt oda rendesen és akkor meghallottuk a táncszőnyegek igazi zenéjét. Ezer éves darabokról beszélünk, ezért nem kell csodálkozni, hogy a zene sem volt éppen friss ezért volt, hogy nem passzolt a kettő, új zenéket adtak le, de a táncszőnyegek programját már nem cserélték ki. Látszólag ez alig zavart valakit. Egy óra talán kettő után a felügyelők és maroknyi gyerek rájött, hogy nem tilos mellőzni a szőnyeget, így táncolni kezdek akkor már a saját belátásuk szerint. Végülis úgysem mindennapi látvány, hogy huszonévesek együtt buliznak a nyolcévesekkel, egy „diszkóban”. Mi Andrissal néhány szám után úgy döntöttünk, hogy sem a zene nem tetszik nekünk annyira, sem a kicsikkel nem szeretnénk „féktelen tombolásba kezdeni” így eljöttünk.

Kedden Andris azt mesélte, hogy a másik oldalon a konyhásoknak mivel hétfő reggeltől nincs mit csinálni (Mert az a néhány táborozó, aki maradt az is nálunk evett az újabbak érkezéséig.), takarítanak majd egy sort és utána kapnak egy szabadnapot. Andrisnak ezt az egyik ottani konyháslány mesélte, de nem vagyunk biztosak benne, hogy így is történt, mivel nincs arra dolgunk nem ellenőriztük, hogy igazat mondott-e. Azért elég nagy pofátlanság lett volna, hogy ők azért kapnak szabadnapot mert nincsenek táborozóik, mi meg a másik konyhán egy köszit nem kapunk soha, nemhogy szabadságot. Beszéltük is Andrissal, hogy úgy lenne fair, hogy egyszer nálunk eszik mindenki, egyszer meg a tinédzser oldalon és akkor mindenkinek lenne fél-fél nap szabadsága. De hát az sem igazságos, hogy mi kétszer annyit dolgozunk mint ők, mert hát ők csak a gyerekeknek terítenek és szolgálnak fel (akik jóval kevesebben vannak mint nálunk), így nekik 3 étkezés jut, nekünk meg 6. De hát mit lehet csinálni? Megint csak semmit. Azonban valamelyik igazgatónak megfordulhatott a fejében a gondolat, ami nekem is, így változás volt a programban és az esti étkezésnek barbeque lett kiírva a tinédzser oldalra.  Mi reménykedtünk benne, hogy több szünetünk lesz, mert elment jó sok gyerek a táborból, de nem így történt. Megkért minket a Tüsi, akinek keddenként van a szabadnapja, hogy teljesen takarítsuk ki a két étkezőt, mosószobát és kávé részleget. Megbeszéltük a lányokkal, hogy mivel ebéd után ha hamar végzünk a takarítással, akkor miénk az egész hátralévő nap, mert a vacsi nem nálunk lesz, így inkább egyből nekiállunk az ebéd után és nem tartunk szünetet. Számunkra ez elég logikusnak tűnt, de hiba volt. Tetszik tudni, annyi munkát kaptunk, hogy nem fejeztük be időre, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a személyzet vacsorájáig, nem is beszélve, hogy 20 perccel azért jobb lett volna elindulni a túlpartra. Azért azt muszáj megjegyezni, hogyha mindenki dolgozott volna végig, akkor megcsinálhattuk volna a munkát, de hát ökörködni és heverészni nagyon fontos volt mindenkinek aznap délután. Képesek voltak egyesek csak ülni és teát szürcsölve nézegetni, hogy a többi dolgozik. Én megint voltam akkora marha, hogy végig melóztam az egészet, mert az én szemem előtt az lebegett, hogy ha hamar kész leszünk, akkor lesz egy csomó szabadidőnk, de ezzel a hozzáállással a gyakorlatban csak én voltam így. Végül mikor már majdnem kész volt minden mondta a Jill, mert a saját kérésére aznap ő volt a főnök, hogy mehetünk enni ha akarunk és nem kell visszajönni. Hát a Lustinak más sem hiányzott, mire befejezte a Jill a mondatot már úton is volt a túloldalra. A lányok közül sokan mondták, hogy nekik van saját kajájuk a házukban így ők nem vágynak a grill kajára és nem fognak átmenni így ők befejezik a terítést, menjek én is. De mondtam, hogy nem igazságos, hogy csak azért dolgozzanak ők többet, mert nem szeretik az aktuális vacsit, így maradtam. Később a chef is jött, hogy menjünk már át sőt átvisz minket golfkocsival mert enni is kell. De neki is mondtam, hogy nem hagyom itt a lányokat amíg nem végzünk, és megegyeztünk, hogy 20 perc múlva jöjjön értem, addigra talán végzünk. 30 pert múlva meg is érkezett a chef és közölte, hogy ha akarok enni most menjek vele, mert már a gyerekek vacsorája is megy egy ideje, és semmi nem fog maradni és vége lesz a vacsora időnek ha tovább maradok. Na ezt már én sem vállaltam be, így vele mentem. Andris már aggódott, hogy mégis hol vagyok, mert ő csak azt látta, hogy a Lusti már mióta heverészik a fűben, hamburgert majszolva én meg sehol nem vagyok. Andris választott nekünk egy a gyerekektől egy kicsit távolabbi helyet a tóparton, ahol lógathattuk a lábunkat és evés közben figyelhettük a tavat. Kis halak vadásztak a part melletti segély vizekben, de amikor elkezdett fújni a szél eltűntek. A szél egyre erősebb lett és úgy borzolta a tó felszínét, hogy tiszta libabőr lett. A fák is meghajoltak a szél előtt és bizony a nap is elbújt.

Miután befejeztem az evést, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk meglátogatni a tengerimalacokat, mert kiderült, hogy kamu lakat van az ajtón, a gyerekek miatt, de nincs soha rápattintva, így szabad a bejárás annak, aki ezt tudja. Nekem a malacok gazdija mesélte el, és hozzátette, hogy nyugodtam látogassam őket, amikor csak kedvem van. Bár nem részletezte, hogy az estére is gondol, így inkább vigyáztunk, hogy ne lássanak bennünket be és kimenni. Amint beléptünk az ajtón egyből kiszúrtam, hogy egy újabb nagy dögöt kaptak, ami egy 13 éves kígyó volt. Sajnos nem volt szerencsém, mert a malacok fölötti polcra került és megállás nélkül tekergett és próbált fel mászni az üvegen és láttam a gusztustalan fehér hasát. Nem tehetek róla ezek az állatok számomra visszataszítóak. Megkértem Andrist, hogy húzza közelebb a malacok ketrecét, mert nem akarok a kígyóhoz olyan közel kerülni, akkor sem ha tudom, hogy szökésmentes helye van. Mintha csak megérezte volna a másik, jóval kisebb „gabona kígyó” is, hogy nem kedvelem, folyamatosan követte minden mozdulatomat a fejével. Teljesen neki passzírozta a fejét a hozzám közelebbi üvegtáblának és onnan figyelt. Elég hátborzongató volt, és még az eső is kopogni kezdett a tetőn, amire a kinti kifutóban lévő kecskék mekegéssel válaszoltak. Miután adtam a cociknak egy kis zöldség finomságot és megsimogattam őket, tovább álltunk és hazafelé vettük az irányt, hogy az igazi esőt megússzuk.

Szerdán megjött a második kör gyerek így vége szakadt a „fene nagy szabadságunknak”. Persze, nem igazán volt könnyebb a dolgunk nélkülük sem, de így legalább nem kellett újra visszaszokni a kemény munkára. A torkom továbbra is fájt, de láz nem kísérte, így nem gondoltam túl fontosnak, a teázástól vártam a csodát, meg a napi egy citromos portól, hátha a kettő együtt elég lesz. A gyerekekkel együtt a feszültség is visszatért a konyhába, és mint ahogy már korábban volt róla szó, előbb vagy utóbb de mindenki sírni fog a konyhán, csak meg kell várni. Ma a Tüsi volt a soros. Nem árulta el, hogy mi a baj, de elég hosszú időre eltűnt és igencsak szipogva és vörös szemekkel tért vissza. Nála is betelt a pohár, ami azért aggasztó, hiszen ő már 5 éve jár ebbe a táborba, nem hinném, hogy sok újdonságot tartogat még számára.

Megtudtam, hogy a volt középiskolás osztálytársam terhes. Eléggé megdöbbentett a hír, még nem érzem magam olyan korban, hogy normális legyen, hogy lépten-nyomon várandós kismamák vagy leendő apukák fényképei jöjjenek velem szemben a facebookon. Pedig már a második középiskolás osztálytársamnál kopogtatott be a gólya. Én inkább eljegyzési és esküvői képekre számítok, de ezek sokkal ritkábbak. Manapság úgy tűnik nem „divat” először gyűrűt kapni és utána gyerekeken gondolkodni. Persze az is egy megoldás, hogy már 8 vagy 9 hónapos terhesen állnak az emberek az oltár elé és gyönyörű, de hatalmas virágcsokrokkal takarják el, a nem éppen kicsi pocakot vagy kijelentik, hogy nem hisznek a házasságban. Ez lehet igaz is, de lehet, hogy egyszerűen kifutottak az időből. Visszatérve a volt osztálytársamra, nem elég, hogy várandós lett, ráadásul egyből hármas ikrekkel. És mind a három kislány lesz. Kicsit aggasztó, hogy látok realitást a „hülyék paradicsoma” című filmben. A film mondanivalója lényegében az, hogy azok az emberek, akik kevésbé szellemi beállítottságúak vagy egyszerűen nincs kedvük vagy lehetőségük tanulni, azoknál a gyerekvállalási kedv sokkal magasabb. Egyből általános iskola vagy középiskola után már gyerek áldás köszönt a családra és megkezdik az Életet. Míg a fehér galléros munkát keresők vagy végzők mindig hallogatják a gyerek kérdést, kezdetben az egyetem később a felfelé szárnyaló karrier miatt, aztán már biológiailag nem lehet megváltoztatni a döntésüket. De kérdés, mit tanulhatna egy gyerek a szüleitől ha ilyen vagy ha olyan beállítottságúak a szülei? Én nem akarom senkinek a munkáját lenézni, távol álljon tőlem, meg lehet egy kukás is ritka intelligens, most nem erről van szó. Aki látta a filmet annak nem kell magyarázni, mert ott sokkal jobban el van mesélve az egész. Csak elgondolkodtam, hogy mit tanulhat három apróság egy olyan anyától, aki szerint (és nem viccből, az érettségi évében) „Románia fővárosa Erdély.” Hozzá kell tenni, hogy a mi kis hazánkban ilyen „tudással” is lehet érettségit kapni és főiskolát kezdeni, csak pénz és kapcsolatok kérdése az egész. Ha nem megy az állami, fizetünk és meg lehet próbálni ugyan azt a szakot, csak nem a jegyeknek köszönhetően. Később persze bárki megérhet, bárki rádöbbenhet, hogy többet szeretne tudni a világról és lázas tanulásba vagy tájékozódásba lehet kezdeni, nincs kizárva. És ne feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy ha tényleg sok a pénz egy családban, a gyerekeket tucatnyi magántanár taníthatja és belőlük akár világhírű tudósok is lehetnek. Nagy kihívás egy gyerek, de több még sokszorosan az, de a boldogság amit okoz minden anya szerint felülmúlhatatlan. A kimerültség és a pénz iránti félelem meg csökkenthető, ha a leendő apuka, anyuka vagy nagyszülők nem állnak rosszul anyagilag, akkor tényleg nincs más hátra, mint élvezni az élet egyik legnagyszerűbb felelősségét.

Szerdán és csütörtökön semmi említésre méltó nem történt, szóval ugorjunk inkább a péntekhez. Pénteken a reggeli vége felé közeledtünk, már kezdtük a svéd asztalról behordani a kajákat és minden mást is. Mikor megérkezett Jill a szappanhabos piros kis vödrével, amivel az asztalokat szokás lemosni, amint távoznak a picik a teremből. Úgy gondolta a hölgyeményünk, hogy neki elege van a pakolásból és előkapja a Fish elvet (emlékeztek még rá?, mindig szórakozva dolgozz és élvezd napot…). Ennek tudatában elkezdett a tenyérből szappan habot fújni mindenkire, aki a közelében állt. Természetesen a hülyeség jobban terjed mint a nátha az óvodában így ne csodálkozzunk, hogy ez a marhaság is percek alatt végig fertőzte az étkezői személyzetet. Mindig (kisebb, nagyobb megfázásokat leszámítva) egészséges immunrendszerrel rendelkeztem, így én ellenálltam a járványnak. Alig 10 perc alatt, a svéd asztal és az étkező és a konyha közötti folyosó úszott a habban, mert hát az edény gyorsan kiürült, de senki nem mondta, hogy nem lehet utántölteni és újra kezdeni. Engem az egészben az lepett meg leginkább, hogy mindezt a gyereke és a gyerekvigyázók előtt kezdték el. Tüsi az elején még normálisan szólt, hogy be lehet fejezni, de amint kitette a lábát a csata helyszínéről, ismét kitört a háború. Mindenki, mindenki ellen volt, és áldozatokat is követelt a harc. A szeletelt sajt és a túró nem élték túl az ütközetet, mert nem voltak még letakarva és bizony beléjük szállt a szappan és így nyilván csak a kuka várta őket nem a hűtő. Mikor váratlanul megint visszatért Tüsi, aki ezúttal már vörösödő fejjel, közölte, hogy nem szól még egyszer, és kifejtette, hogy ha csak egyetlen kis gyerek is kényelmetlenül fogja magát érezni, azért mert mi „csatázunk”, és megtudja az iroda vagy a vezetőség repülünk. Hiába minden bizonygatás, hogy baráti játék és nem véres ellenségeskedés dúlt a pult mögött, Tüsi tántoríthatatlan maradt. A táborban úgy félnek attól, hogy valaki „kényelmetlenül” érzi magát, mint a tűztől. A balesetektől nem félnek annyira mint attól, hogy valaki kényelmetlen helyzetben találja magát.

Egyébként ma izraeli nap volt a táborban. Megkérdeztem Adamat, hogy mégis miért ma, azt mondta a nap nem számít. Hogy mitől volt ez izraeli nap fogalmam sincs, ha csak azt nem számoljuk, hogy a főépület elé lelógattak egy nagy izraeli zászlót. Ezen kívül semmi nem történt. Volt egy felhívás, hogy mindenki jöjjön kékben vagy fehérben aznap, de még ezen nemzetiségű embereink sem tartották ezt be. Lehet, hogy a kölyköknek volt valami elfoglaltság a témával kapcsolatban, de nekünk semmi, még a kaja is a szokásos volt. Készítettünk a napi menüről egy fényképet, hogy lássátok mégis, hogy néz ki. Nem csak az aznapi ételek vannak rajta, hanem főbb események (90%-ban persze a gyerekeket érintő események), furcsa törvények különböző amerikai államokból, születésnaposok listája stb. Nem egy nagy szám, legtöbbször meg sem nézem, Andrishoz meg el sem jut, mert a fejesnek osztják ki, és ha annyira akarsz az irodából kérhetsz magadnak is, de ismétlem szinte semmi nem érint bennünket róla, a kaja meg legyen meglepetés, úgysem értjük a mexikói nevüket általában.

Térjünk át a szombatra. A washingtoni sráccal már két napja megbeszéltem minden nap, hogy megvár este, hogy beszélgethessünk, mert régen kerítettünk rá sort, de folyton eltűnik. Csütörtökön egyszerűen nem jött pedig sokáig vártam rá, aztán Andris is csatlakozott hozzám. Pénteken szóltam neki, hogy ez így nem járja, legalább egy üzenetet küldjön valakivel, hogy  nem tud jönni, vagy a chef mellett lakik a felső étkező mellett, fusson le és mondja, hogy bocs ma nem fog összejönni. Pénteken is vártam rá, de némi késéssel befutott, hogy bocsi de nem tudom elszabadulni, és ment is vissza dolgozni. Szombaton végre elém jött és felmentünk a könyvtár előcsarnokába (picike) és csatlakoztunk Andrishoz. Elmesélte, hogy ma minden sofőr szabadnapos, egy meg beteg így csak ő dolgozik. És ha szállítás nem lenne elég a tábor meg a vasút között illetve a táboron belül még a külső szemetesekért is ő felelős, így fél perc nyugta nincsen, mert Mr. Speedo (alias Kávéfüggő) folyton őt zaklatja telefonon. Ráadásul egész napos munka után, ő lesz az éjjeli ügyeletes, és a telefonnal kell neki „aludni” mert ha keresik mennie kell. És nagy esélyes volt egy hívásra, mert a táborból valaki a kórházba vitt délután és elvileg este kiengedik, ami fél 9ig nem történt meg. Még két ásítás között hozzátette, hogy az éjjeli ügyelet után ő lesz a nappalos megint, tehát meg sem meri mondani hangosan, hogy hány órát dolgozik végig. Azért ez több mint embertelen, maradjunk annyiban. Ok, hogy nem megállás nélkül dolgozik hanem ha keresik akkor megy, de akkor sem tud nyugodtan pihenni mert fél füllel mindig a rádiót kell neki lesni.

Ez a szombat bekerülhet, fekete szombat néven is a naptárba nekünk. Az Andris egyik főnöke, volt akkora inkább nem részletezném, hogy mi, hogy meglepett bennünket egy „meglepetéssel” reggeli után. Közölte az Andrissal, hogy hétfőn nem mehet el szabadnapra, mert a kölykök nagyobbik része elhagyja a tábort és segíteni kell a vízi mentősöknek csomagokat pakolni. Most komolyan ember ezt szombaton kell bejelenteni, hogy hétfőn nem adsz szabadnapot? Nem hiszem el, hogy te is szombaton tudtad meg, vagy a tábor igazgató csak szombaton tudta meg, valaki kényelmesen a segge alatt melengette ezt az információt, és elfelejtette időben tovább adni. Igen, mert számomra az időben szó nem egyenlő ezzel a minimális idővel, mivel jól tudja mindenki, hogy mindig együtt vagyunk szabadnapon és, hogy a konyhások nem úgy ugrálnak, ahogy nekik tetszik. Mert az Andrisék megtehetik azt, mint, ahogy a Gergő is eljátszotta már, hogy reggel nem kelt fel dolgozni és így az a nap lett a szabadnapja a héten. Egyedül arra kell vigyázniuk, hogy hármukból csak egy lehet egyszerre szabadnapon. De a főnöknek ez nem volt elég, közölte, hogy szerdán meg jönnek a picik így akkor is szükség lehet a mindenesek segítségére. Na király, kilőttük a szerdát is. Mikor Andris ezt mesélte, már azt is tudtuk, hogy a kedd viszont a mexikói mindenes szabadnapja, de egyszerre csak egy lehet szabadnapon így az a nap is kiesett. Sebaj, beszéltem a Tüsivel, hogy szeretném elrakatni a szabadnapom máskorra, de nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hinné az ember, ha őt helyettesíti merő szívességből néha napján, és befogja a száját az ember, mert nem kapja meg a szabad óráit napközben, mindig pontosan érkezik az ember és utoljára hagyja abba a munkáját, és rendesen dolgozik és azt csinálja, amit kérnek tőle nem úgy mint a többiek és nincs rá panasz elvárhatja az ember, hogy pozitívan álljanak a kéréséhez. De  a válasz nem az volt. Meg is mondta a Tüsi, hogy éppenséggel megoldható lenne, de nem akar máskor elengedni, mert a hétfő túl könnyű nap lesz és nehogy már akkor dolgozzak. Mert neki az a terve, hogy mindenkit, akit csak tud hétfőn küld el szabira, hogy ne a könnyű napokon dolgozzunk hanem a nehezeken. Ez most megint egy rossz vicc? Van pofád megmondani a szemembe, hogy annyi szívesség után, amit neked tettem, és nem balhéztam dolgok miatt, amik jártak és mégsem kaptam meg, te közlöd velem, hogy túl könnyű nap lesz és ezért nem akarsz nekem segíteni?! Nehogy már egyszer nekem is jó legyen valami a konyhán nem igaz. Most komolyan miféle hely ez? Végül hosszas beszélgetés után abban maradtunk, hogy „alszik rá” egyet, és hogy olyan napon nem enged el, ahol már tele van, magyarul ahol már sok mindenki szabin van. Kimentem Andrisnak elmesélni mi történt mert pont az étkező mellett festegetett, ő meg elmesélte, hogy a Gergőnek meg csütörtökön van a szabija és kár is megkérni, hogy cseréljen, mert Washingtonba készül és nem egyedül. Mi a fene folyik itt, összeesküvés? Ja és ne felejtsük már el, hogy pénteken a konyhában szabi stop van, mert shabbatkor soha senkit nem engednek el. Összegezve nem mehetünk szabira: vasárnap, mert a héten már voltunk, hétfőn a csomagok miatt, kedden az Issac miatt, szerdán a csomagok miatt, csütörtökön a Gergő miatt, pénteken a Shabbat miatt. Amilyen hamar lehetett utána jártam, hogy kik vannak szombaton szabin, nehogy már oda se férjek be mert tele van, de ott szerencsére akadt egy hely, akárcsak vasárnap. A Tüsi végül ebéd után rábólintott a cserére, de a vasárnapot nem engedte kivennem, mert két egymást követő nap nem lehetünk szabin, ez a tábori szabály, így megegyeztünk a szombatban. Igen, jól számoltok kedves olvasók hétfőtől egészen a következő hét szombatjáig nem volt/(van) lyukas napunk. Mit ne mondjak repestem az örömtől és még duzzogni se nagyon volt jogom mert én kértem a Tüsit, hogy hadd mentek az Andrissal együtt és ő az én kedvemért adta a szombatot. Azonban az Andris főnökére már annál jobban volt jogunk haragudni, nem tudom mit szólt volna ha bemegyünk az irodába és közöljük, hogy minden hetedik napon kötelesek kiadni a szabadnapunkat, szóval mosolyogva bólogathatnak a hétfőre és nem agy játszva közölhetik, hogy nem mehetünk el aznap szabira. Nem mentünk be az irodába, balhézni mert nem ez lenne a táborban az első szabálytalanság, amire a fülük botját szem mozdítják.

Szerencsétlenségükre pont szombaton kaptunk az irodából névre szóló borítékokban kérdőívet, a táborról. Kérdeztek a munkánkról, hogy mint változtatnánk, hogy érezzük magunkat, ajánlanánk-e a tábort másoknak stb. Andris szépen megkért, hogy tegyem el a borítékot és ne töltsem ki ott helyben és adjam le az irodában mert annak nem lesz jó vége. Mert annál a kérdésnél, hogy min szeretnénk változtatni a táborban, vagy az egészségügyi résznél, hogy mikor aludtunk utoljára végig egy éjszakát lett volna mit írnom. Arra gondoltam majd szombaton kitöltöm egy kiadós alvás után, de attól függetlenül, hogy szelídebben fogok válaszolni igenis leírom majd a véleményemet, a két póló hordásáról negyven fok melegben, vagy az információ átadásról és az egész éjszakát átalvós kérdéshez is lesz mint írnom. Mégis mikor aludnék 8 órát, ami egy felnőtt embernek a minimum az egészséges élethez? Ha nem csinálnék semmi mást, csak munka után hazarohannék, megtusolnék, kimosnám a cuccaimat és lefeküdnék aludni akkor esetleg kijönne. De mégis ki él így? Hogy semmit az ég világon kívül, semmit nem csinál, csak felkel, melózik, eszik, melózik, fürdik, mos, alszik. Szerintem nincs ilyen ember, vagy ha van is az nem én vagyok.  Mert ez így nem egészséges.

Vasárnap reggeli terítés előtt egy kisírt szemű és még akkor is szipogó Naomi fogadott. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj már így reggel korán. Azt mondta, hogy tegnap este megtelefonálták neki a szülei, hogy a bátyja balesetet szenvedett autóval. Olyasmi válaszra számítottam, mint hogy álmos vagy nem találta meg reggel a kedvenc valamijét nem ilyenre. Sajnos a szülei nem mondtak neki szinte semmit arról, hogy hogy van a bátyja csak annyit árultak el, hogy a kocsi elég rendesen összetört és, hogy a szélvédő ripityára tört és, hogy a tesója még nem ébredt fel. Próbáltuk vigasztalni szegényt, de mit lehet ilyenkor mondani, mikor valaki az éjjel balesetet szenved és reggel még nem tudsz róla semmit csak, hogy a kocsi összetört. Ráadásul tovább aggasztotta Naomit, hogy tavaly az édesanyja szívinfarktust szenvedett és azt sem mondták el neki a szülei, hogy miért került akkor az anyukája kórházba. Kedves szülők, három variáció közül lehet ilyen helyzetben választani. Egyik, hogy úgy értékeljük a helyzetet és a gyermekünk korát és érettségét, hogy elmondunk neki mindent őszintén. A következő lehetőség, hogy úgy gondoljuk, hogy a gyerek még nem birkózna meg  egy ilyen hírrel és ez esetben tessék rendesen titkolózni és nem lebukni, ilyenkor el kell eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van ha muszáj hazudni is lehet. Személy szerint én utálom ezt az utat, mert úgyis mindig kiderül előbb vagy utóbb az igazság, akkor meg miért kell eljátszani egy gyerek bizalmát. De nagyon sokan választják ezt az utat is. A harmadik, ami szerintem egy óriási baklövés, amit Naomi szülei választottak, hogy megtelefonálták a messze lévő lányuknak, hogy a testvére súlyos autóbalesetet szenvedett, elmeséljük neki az autó állapotát, aztán teljes bizonytalanságban hagyjuk a testvére felől. Ha nem tudtak semmit még, minek hívták fel a lányukat az éjszaka közepén? Ha tudtak, miért nem lehetett elmondani? Én abban a hitben éltem, hogy a David (washingtoni srác) által mesélt tegnapi kórházas ügy ezzel egyenlő, mivel Naominak van egy bátyja a táborban. De kiderült, hogy nem mert nem ez a bátyja sérült meg hanem a másik, sőt azt is mondta, hogy hatan vannak testvérek. Nagyon rossz volt nézni szegény lányt, ahogy keservesen sír, hogy mi lesz a testvérével. A szüleit nem érte el telefonon jó ideig, pedig nem is egyszer próbálkozott, két sírás között. Végre délelőtt felvették a telefont, és annyit mondtak, hogy a testvére felkelt és össze-vissza van vagdosva a bőre, mert a szélvédő kitört és rápotyogott. Délután már nem kellett neki bejönni dolgozni, mert amúgy sem csinált semmit, de ez most nem volt baj. Az igazgatóktól kapott három nap szünetet, hogy haza tudjon menni a családjához. Mikor visszajött kiderült, hogy tényleg sérült a bőre a bátyjának sok helyen, karmolásos sebek, nem komolyak szerencsére, és hogy eltört a karja. Ennyivel megúszta a balesetet.

Ma volt az utolsó vacsorájuk, a kis törpéknek a táborban, legalábbis a többségének. Mert egy nyár alatt két turnus van, és van olyan gyerek, akit a szülei egész nyárra beraknak ide. Megkérdeztem az egyik felügyelőt és azt mondta, hogy az iskola kezdés után egy héttel már itt vannak a gyerekek és ha egész végig maradnak, akik két héttel a suli kezdés előtt érnek haza, vagy fordítva? mindegy lényegtelen. Belegondoltam, hogy a szülőknek dolgozni kell, esetleg nincs nagymama vagy nagypapa a közelben, aki vigyázhatna rájuk így tényleg meg kell oldani a gyerekek elhelyezését. De nem ezen csodálkozom. Hanem, hogy, amikor leadták a gyerekeket a szülők volt néhány percük elköszönni, majd a látogatás napján volt egy napjuk a szülőknek a gyerekeikkel lenni és ennyi. Nem megy haza a gyerek hétvégente, akkor sem ha fél órára lakik a tábortól, és nem látja a szüleit csak egyszer egy turnus alatt, ha az érkezést és a távozást nem számoljuk. Érdemes is éjjel-nappal (jobb esetben) melózni azért, hogy a gyereknek eggyel több műszaki kütyüje vagy márkásabb nadrágja legyen, de ha megkérdeznénk a gyerekeket, hogy milyen színű az anyjuk szeme nem tudnák megmondani, mert nem is látják a szüleiket. Akármilyen jó buli is lehet a tábor egyesek számára, ki ne akarna a saját ágyában aludni néha, ki ne akarna a saját játékaival játszani, akkor felkelni mikor akar, és nem mikor ébresztik, hogy reggeli…Mert, hogy egész nyáron nyomorult gyerekeket fektetik és keltik, mi ebben a buli nyáron? A fene se akarna hajnalok hajnalán azaz reggel 8kor reggelizni jönni főleg ha olyan kaja van, amit esetleg nem is szeret, csak mert ezt kell csinálnia. Szóval ott akadtam meg a mesélésben, hogy tudták a kölykök, hogy utolsó vacsorájuk lesz a táborban, hát ennek megfelelően viselkedtem. Kikértek mindenfélét, amiről tudták, hogy nincs a konyhán vagy nem fognak kapni. pl. pillecukrot, palacsintát (vacsorára sose volt), gofrit stb. Ezzel szórakoztak egyesek egész vacsora alatt, hogy élvezték, hogy bosszankodunk, hogy nem hagynak minket dolgozni és kiszolgálni azokat, akik normális kéréssel jöttek. Aztán, mire rájöttünk melyik gyerekek képesek kiállni a sort, csak azért, hogy ezzel hecceljenek minket levegőnek néztük őket. Akkor jött a „turnus váltás” más kölykök jöttek és olyat kértek, amit adhatunk. Ki is hoztuk a konyháról vagy a raktárról, esetleg a hűtőből, amit kértek, csak hogy eltűntek mire kiértünk vele az étkezőbe. Megszámolni se lehetett volna hányszor játszották el, hogy kértek ezt vagy azt, aztán felszívódtak mint szürke szamár a ködben. Ráadásul a kis mocskok valakitől megtudták, hogy a gyümölcsös hűtőkamra van a legmesszebb, az emeleten folyton gyümölcsöt kunyeráltak, ami persze a svédasztalra került mert nem várták meg. Ebben az volt a veszélyes számunkra nézve, hogy védtelenek voltunk mert nem tudhattuk, hogy ki kér tényleg valamit és ki, aki csak az ugratás kedvéért könyörög. Ezért kénytelenek voltunk minden alkalommal próbát tenni, hogy hátha pont az aktuális bambiszemű nem hazudik, hanem tényleg várni fogja a kaját.  De még ezen is túlmentek, a zsúrkocsira nem felrakták a szennyes edényeiket, hanem elkezdtek célba dobálni a kocsira. Repültek ott a poharak, villák és a tányérokat sem kímélték, ne ezt már valamelyik gyerekfelügyelő kiszúrta és végett vetett ennek az ostoba játéknak, de addigra már tiszta piszok volt minden. Amikor mindenki elhagyta a termet, döbbenetes felfordulást hagytak hátra, minden tiszta „moslék” volt, a föld tele volt evőeszközökkel és szalvétákkal a megszokottnál nagyobb mértékben.

Elérkeztünk egy újabb szünnaphoz. Úgy döntöttünk, hogy most a tábor nyújtotta szórakozási lehetőségeket fogjuk kipróbálni. Reggelit ágyba kaptam, mert nem bírtam kimászni, nem vitt rá a lélek, hogy felkeljek azért negyed 8kor a szabadnapomon, hogy egyek. De Andris nem akarta elmulasztani az étkezést, hiszen ki tudja milyen ebédet akarnak feltálalni, így hozott nekünk reggelit. Miután megettünk mindent és összeraktuk a szennyesünket, hogy leadjuk a gyűjtőhelyen, hiszen hétfő a mosás napja és reggel leadjuk és 2-3 nap múlva visszakapjuk. De ha hamarabb jönnek a kocsival a szennyes zsákokért, mint hogy leadnánk, akkor így jártunk és következő héten lehet újra próbálkozni. Azért is volt fontos, hogy most elérjük mert múlt héten lekéstük és a nagyobb darab cuccainkat azért nem szívesen mosnánk kézzel pl. ágynemű, törölköző stb. A napot a Teva házban kezdtük, ahol az állatok vannak. Kívül van egy kifutó a két kecskének, és belül vannak a többiek. Természetesen leginkább a tengerimalacok érdekeltek, de azért előtte megnéztem mijük van még. Volt egy állandó mozgáshiánnyal küzdő görögteknősük, és több fajta kígyójuk is. Naná, hogy nem mérgesek hanem csak „snassz” dögök voltak azokból is a viszonylag kis méretűek. Az egyiket, a gondozójuk ki is vette, azt hitte nálam ezzel jó pontot fog szerezni, de nem jött neki össze. Megkérdezte, hogy meg akarom-e simogatni, de szerintem az arcomból kitalálta, hogy nemleges lesz a válaszom. Az alsó polcon  két külön ketrecben voltak, nyuszik egy kis fiú és egy kislány. Ahhoz képest, hogy kígyók laknak a fejük felett nagyon kényelmesen elpihengettek. Igaz, hogy tényleg tenyérbe fogható méretű kígyójuk volt, nehezen ártana szerintem még egy egérnek is, nem hogy egy nyúlnak. És a két nyuszi között ott voltak  a tengerimalacok is. Két kisfiú, testvérek. A ketrec méretűk annyira nem volt rossz, persze mindig lehetne nagyobb is, viszont nem újság de egyéb fajta papíraprólékon voltak. Barátságos, nyugodt malackák voltak, és simán ki lehetett őket venni, mindenféle ellenállás nélkül, és igaz csak egy de volt házuk is. A nő kivette a néhány gyereknek (akik mögöttem osontak be), meg nekem őket. A néhány finomságot, amit a konyhából vittem nekik örömmel elfogyasztották. Észrevettem, hogy a körmük kicsit hosszabb a kelleténél, de még nem volt túl vészes, korrigálható mulasztásnak gondoltam, hogy egyszer kimaradt a körömvágás. Megtudtam, hogy a malackák gazdija a táborban van, és hogy Wendynek hívják. Nekem se kellett több másnap már meg is találtam és felajánlottam neki a segítségemet a gondozásukban. Mondta, hogy nem meri levágni a körmüket, de mikor felajánlottam, hogy én segítek, nem mondott rá semmit, így küldtem neki egy oktató videót, hogy hogyan kellene megoldani. Szerdán már szólt is, hogy levágta nekik, meg hogy milyen hasznos volt a videó, köszöni. A papír alomról is beszélgettünk és javasoltam neki, a minél hamarabbi pelletre vagy forgácsra váltást. Remélem ezt is megfogadja majd.

Következő pihenőhelynek a strandot céloztuk meg, ahol sajnos a gyerekek is lent voltak. Elég lármásak, de mit lehet tenni, legalább muszáj lesz a vízi mentőknek fogadni minket is, mert sokszor azt mondják, hogy nincs nyitva a strand. Kezdetnek lefeküdtünk napozni, hát nem tudom összesen kibírtunk-e 20 percet a füvön elnyúlva és már indultunk is a stégre. A stéget két részre osztották az egyik része a sekély vizet, a másik meg mély vizet fogja körül. Emellett a még mélyebb részen, ahol tilos fürdeni van a bolya sor, a kenuknak és mini vitorlásoknak. És itt van az víziugráló, trambulin. Andris szerette volna kipróbálni, de ha itt vannak a gyerek az a kifogás, hogy velük együtt nem lehet rámenni senkinek, a meg nincsenek gyerekek azt mondják, hogy zárva van. Talán majd később nekünk is megengedik. Nekem nem volt kedvem úszni, mert mindenki a lépcső mellett beszélgetett és nem akartam átvágni az egész tömegen. Igen, beleugrani még sikerült volna nekem is, de kijönni már nem biztos, hát nehezen tagadhatnám le, hogy milyen pocsék voltam tesiből. Andrist mindez nem zavarta, ő belevetette magát a habokba és úszott néhány kört. Amikor megunta az úszást, összepakoltunk és elmentünk haza letenni a cuccunkat. Régóta szerettük volna kipróbálni az íjászkodást így eldöntöttük, hogy átmegyünk a tinédzser oldalra, mert ott nagyobbak az íjak és ott van ismerősünk. Ahogy elindultunk, észrevettem egy termetes kígyót keresztben az úton, ha lehetett volna sem akartam volna kikerülni, de hosszában átérte az utat. Andris szerint 1,5 méteres bőven megvolt és inkább a két méter felé közelített. Csináltunk róla néhány fényképet, de mint láthatjátok megszenvedtem vele, hogy beleférjen egy képbe az egész állat. És persze ezzel a hatalmas példánnyal sem lehet semmit csinálni, mert nem mérges fajta. De nem kellett sokat várni arra, hogy arrébb menjen, mert viszonylag gyors tempóval készült valahová. Megadva a kellő tiszteletet követtem egy darabig, hogy további fényképet csinálhassak róla, de aztán eltűnt a bokrok között.

A másik oldalán a tábornak viszonylag könnyen megtaláltuk Adam (Edem)-et mert ő lenne az íjászat oktató. Készségesen felajánlotta, hogy megmutatja az alapokat, de előre szólt, hogy 20 perce van csak mert a másik oldalra kell mennie. Ez egy kicsit lelombozott, de aztán már kezdődött is az óra, ami néhány gyors mondatból és egy példa lövésből állt. Minek is tovább ragozni, gyakorolva a legjobb tanulni. Az első lövésem elment az erdőbe, még a céltáblák mögött kifeszített hálót sem találtam el. Valahogy nem bírtam összehangolni a bal és a jobb kezem és még az Adamra is figyeltem közben. Megkért, hogy ha nem muszáj ezt ne ismételjem meg, és eleget tettem a kérésének. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy alig néhány méterre voltunk csak a céltábláktól, de ettől függetlenül Andris elég jól lőtt. Csak, hogy kicsit helyre állítsam a jó híremet, azért engem is dicsért az Adam néhány lövésemnél. Azt tudtam korábban is, hogy az oktatónk, Izraelből jött és szeretek beszélgetni így felhoztam neki egy az országával kapcsolatos kérdést. Megkérdeztem tőle, hogy egész pontosan mi az az intelligence force. Nagy kerek szemekkel nézett rám, és megkérdezte, hogy melyik izraeli srác meséltem nekem erről. Mondtam, hogy senki csak a gyerekek a szalvétatartókon lévő jó tanácsokat, viccből lecserélték néhány emberről szóló hírre és az egyiken az állt, hogy az egyik izraeli srác ott szolgált. Azt mondta az egy fajta része a hadseregnek náluk, azok akik nem a fronton dolgoznak és nem is gyakorlatoznak hanem irodákban vannak csak. Ezt követően szót, szó követett és nagyon sokat beszélgettünk az országáról és a szokásaikról, egész konkrétan több mint másfél órát beszélgettünk. Közben persze íjászkodtunk is, de mindkettőnket szórakoztatta a téma így nem bántuk, ha néha a kezünkben felejtettük az íjakat. Andrisnak esélyes sem volt megszólalni, de utólag azt mondta, hogy nem is akart mert látta milyen jól elcsevegünk és számára is érdekes volt, amiket a srác mesélt. Már egy hét is eltelt de néha még mindig eszembe jut, amiket mondott és úgy érzem, hogy még ülepednie kell néhány dolognak bennem a témával kapcsolatban. Megpróbálom felidézni miket mondott, mert szerintem benneteket is érdekelhet. Van néhány homályosabb részlete a beszélgetésnek, mert voltak olyan szavak, amiket mi írtunk körbe nagyon nehezen és volt, amikkel neki gyűlt meg a baja, de az angolja jobb volt a miénknél és nem elég, hogy az akcentusával is meg kellett küzdenünk még a beszéd tempója is gyorsabb volt a megszokottnál, így az esetleges történelmi pontatlanságokért felelősséget nem vállalok. Ennek ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy az angol tudásunk „életképes” nem pedig „nyelvvizsgaképes” mert lazán elcsevegünk mi bármilyen témában, bárkivel max. nem hiba mentesen és nem egy ostoba magnó szakadó adását irkáljuk papírra, mint nyelvvizsgán. A beszélgetés sorrendjére azonban már egyáltalán nem emlékszem így igyekszem a lehető legkevesebbet csapongani, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Felhívnám a figyelmet, hogy a következő sorok, nem az én véleményemet takarják hanem a mesélőjét, Adamét.

 Azt mesélte az Adam, hogy van egy izraeli család a táborban, akik behívták a házukba csak mert egy helyről jöttek és megvendégelték. Azt tanácsolták neki, hogy érezze jó magát itt, gyűjtsön sok tapasztalatot de amint, kitombolta magát menjen haza, mert ott van az ő helyük a saját országukban, és bízzon bennük mert ők tudják, hogy hiba volt letelepedni egy idegen országban. A mesélőnk is egyetértett ezzel, és úgy gondolja, hogy sehol máshol nem akarna élni hosszabb ideig, csakis otthon. Megkérdeztem, hogy nem fél-e otthon, hogy tényleg oda akar-e családot alapítani. Erre kimerítő választ kaptam. Számára természetes dolog és magától értetődő, hogy ahova tartozik ott kell élnie és teljesen mindegy, hogy mi folyik az országában. Azt mondta, ne úgy képzeljük el a hazáját, hogy mindenki golyóálló mellényben közlekedik és ki sem merészkedik otthonról és retteg. Azt hozta fel példának, hogy én félek a kígyóktól, de néhány itt töltött hét után már nem sikítok ha látok egyet, hanem csak megvárom míg elmegy vagy szimplán kikerülöm. És ha számomra elég volt ennyi idő a viselkedésem és a gondolkodásom megváltoztatására, akkor képzeljem el, hogy valaki ebbe a helyzetbe született és számára ez a „normális”. Azt mondta ugyan olyan nyugalomba élnek-halnak az emberek náluk is mint máshol, csak a környezetük és a körülmények kicsit mások. De ott is lehet élni és nem csak rettegni állandóan. Kérdeztem, hogy nem félnek-e a pénzük elértéktelenedésétől, de erre is csak rázta a fejét. A nagymamája halálakor találtak aranyat a pincében, de azt mondta, nem jellemző náluk, hogy aranyban tartanák a megtakarításukat, hisznek az országukban. És még a nagymamája sem halmozott fel húsz évre elengedő élelmet, mint, ahogy én azt elképzeltem, ők is járnak bevásárolni olyan sűrűn mint mi, és nem „lejmolnak mint a hörcsög”. J Mutatott zenét, ami az ő „népzenéjük”, azért az idézőjel, mert modern zenét mutatott, mint ahogy nálunk is vannak a magyar együttesek, akik modern zenét csinálnak és vannak a tipikus népzenei együttesek. Na ő az előbbi típusból mutatott számokat. Azt mondta náluk alig van más témájú zene, szinte csak az élet élvezetéről, a boldogságról és a nőkről vannak dalszövegek. Az ő népének szüksége van arra, hogy kikapcsolódjon, hogy elfelejtse a külvilágot és, hogy emlékezzen rá, hogy jó élni. Ez az oka ennek a zenei szokásnak. Tovább is ment, azt mondta, hogy nem is jut eszébe olyan szám lehet nincs is, ami szomorú és boldogtalan témát dolgozz fel mert az emberek nem hallgatják, mert nem akarnak folyton a rosszra gondolni. Bezzeg nálunk mennyi ilyen szám van…A beszélgetés új irányt vett. Elkezdett elindulni krisztus előtti időkből magyarázva, hogy a vallási eltérés miben rejlik az arabok és köztük, de ez a része a dolognak kevésbé fogott meg. Ha valakit érdekel erről a részről bármelyik otthoni könyven is olvashat. Engem inkább  a személyesebb, a könyvekben nem olvasható tények és tapasztalatok érdekeltek. Adam szerint ha lenne egy arab a táborban (nyilván egy zsidó táborban nem fogunk találni, de ha mégis lenne), akkor neki semmi baja nem lenne vele. Mert, hogy az izraeliek és az arabok nincsenek jobban. Ugyan olyan embernek tartaná, mint bárki mást és nem utálná csak a származása miatt. De ő szinte teljesen biztos benne, hogy ez a viselkedés nem tükröződne az arab srácban. Szerinte a mi képzelt arab személyzeti tagunk igencsak ellenszenvvel közeledne hozzá és az utálat minden jelét felfedezhetnénk rajta irányában.  (Ennél a résznél iszonyatos tempóval kezdett hadarni és néha elvesztettem a fonalat, hogy akkor most ki, kivel, mikor, hogyan, miért, mit. A dolgot nagyban nehezített, hogy  a számára annyira alapvető helységnevekkel csak úgy dobálózott persze én földrajzból is épp olyan elmaradott vagyok mint töriből vagy tesiből, ráadásul angolul így néha nem tudtam épp melyik „megyéről” vagy városról beszél.) Nem tudom ő mit szólt volna ha nekiállok Győrről vagy Szombathelyről beszélni vagy egyéb olyan városokról és területekről, amiknek a nevében olyan betűk vannak, amiket nem is ismerhet. De igyekszem összerakni helyen a puzzle darabokat a fejemben.) A földre lerajzolta az országa egyszerűsített környezetét és azt mondta, hogy annak idején mikor az országa hivatalosan függetlené vált rögtön másnap öt szomszédos országtól kaptak hadüzenetet. Minden szomszédjuknak az ő területükre fájt a foga, de ők nagyon békés nép az ő álláspontja szerint és felajánlottak két országnak is területeket, ha nem indítanak háborút és ellenségeskedést. Hogy a többinek miért nem ajánlottak fel vagy nekik is ígértek csak arról nem beszélt nem tudom. Persze a területeket nem mindenki fogadta el. Adam szerint a kezdetekben az országa egyedül állta a sarat, de aztán az amerikaiaktól kaptak segítséget. Szerinte ők jó barátai a hazájának és teljesen biztos benne, hogy ha olyat kérnének cserébe az országától, ami nekik nem lenne szimpatikus se perc alatt kihajítanák őket az országból, mert nem engedik őket visszaélni a helyzettel. Amikor a földrajzot kezdte átugrani, Andris megállította egy percre és az ő térképe mellé lerajzolta a miénket. Megmutatta neki, a régi Magyarország méretét és megmutatta mi maradt belőle. Nagyon bólogatott a srác, értette miről beszélünk.

Ők azt gondolják, hogy mennyire jogosan döntse el mindenki, hogy az ő hadiparuk a legfejlettebb a világon, mert másra szinte nem is költenek.  Neki az a véleménye, hogy szükség lenne az oktatás fejlesztésére is, de a hadászati fejlesztésekre is nagy szükségük van. Azt mesélte, hogy ha bombázás vagy egyéb támadás van az országukban, megnézik radarokkal, hogy melyik helyet veszélyezteti fenyegetés és ha nem „fontos” helyet, tehát lakott területet, óvodát, iskolát vagy hasonlót céloznak meg, akkor nem csinálnak semmit. Meg sem próbálnak tenni ellene semmit egyszerűen hagyják, hogy bombázzanak. Ha azonban fontos terület kerül veszélybe, „riadót fújnak”. Érdekes gondolkodás mód, de hát ennyi év után gondolom már másképp látnak néhány dolgot mint mi. Az is elhangzott, hogy náluk tilos a fegyvertartás, nem úgy mint itt Amerikában. Mert ijedség, túlreagálás, téves megítélés miatt emberi életek veszhetnek el és ők ezt nem akarják. Azt mondta, ha egy civil fegyvert hord magánál az komoly következményekkel néz szembe, most hirtelen nem emlékszem, hogy élete fogytig tartó börtönt vagy „helyben lelőhető” megnevezést kap. Bármelyik is, nem kockáztatják meg, soha. Az utcákon mindig egyenruhások vannak, ők védik a lakosokat, náluk van a fegyver, ők a védelem és annyira megbíznak bennük, hogy nekik ez elég is. (Néha ijesztően nagy bizalommal beszélt néhány dologról.) Az is szóba került, hogy náluk kötelező katonának lenni, nem mintha ez nem lett volna egyértelmű. A férfiaknak minimum három évet kell a seregben tölteni az elején, a nőknek meg kettőt. Ez idő alatt hazamehetnek ha jól rémlik két hetente és ünnepekre is. Nagy megdöbbenésemre Adamnek volt arab bajtársa a seregben, akivel kezdetben nehezen találták meg a hangot, de aztán „befogadták” mindenféle fenntartás nélkül. 18 évesen sorozzák be őket, és nekiállnak tanulni és gyakorlatozni majd irány a terep. Ha jól rémlik, két éve után mennek terepre először. Azt mondta, hogy töménytelen szabály van arra, hogy a fegyverrel mit lehet és mint nem lehet csinálni, mikor, hol, kire, miért, és hová lőhetnek. Számára borzalmasan frusztráló volt, hogy hónapok teltek el mire először lőhetett fegyverrel, természetesen még nem éles helyzetben. Azt mondta, számtalanszor bizonygatták a feljebbvalójuknak, hogy nem idióták hadd lőjenek már, de mindig az volt a válasz, hogy még nem.  Kiemelt két fontos szabályt, amit kötelező terepen betartani, mielőtt lőhetnek. Az egyik, hogy a másiknál kell legyen fegyver, a másik meg, hogy látniuk kell, hogy szándékában áll használni azt. Mert ha egyik nem teljesül, akkor a saját honfitársaikat is lelőhetnék akár tévedésből is. Voltam olyan bunkó, hogy megkérdeztem, hogy lőtt-e már emberre. Azt mondta, nem ölt még embert és hogy sok gyerek megkérdezte már. Erre kiigazítottam, hogy én nem ezt kérdeztem, hanem, hogy lőtt-e már emberre mert mint tudjuk a kettő nem ugyan az. Nem akart válaszolni a kérdésre, ügyesen terelt, de ennek ellenére azt mondta, hogy nem sértődik meg a kérdésen, és nem érinti kellemetlenül, de mégsem válaszolt direkt módon. A válasz kesze-kusza volt és nehezen lehetett volna belőle kihámozni, hogy végül igen vagy nem lenne a kérdésre a válasz, pedig többször is feltettem neki, mert azt mondta nem zavarja engem meg érdekelt. Szerintem végül is igen lenne a helyes válasz, de ez csak egy tipp részemről nem állíthatom 100%-ig biztosan. (Tudom, hogy megmondta volna az igazat, ha zavarta volna. Nem szívbajos ilyen tekintetben. ) Mesélte, hogy amennyire csak lehetséges, mindig kerülik az emberi életek kioltását, így füstbombákat használnak inkább vagy figyelmeztető lövéseket és ha nagyon muszáj akkor céloznak csak emberre, de akkor sem feltétlen halálos sebre törekednek. Két kategóriába sorolják a Nem jogos parancsokat a seregben. A kisebbik rossz, az illegális parancs, amikor ha megteszed jelentened kell, hogy ilyen parancsot kaptál, de csak azt ítélik el, akitől a parancs származott. (Hogy megteszed-e azt nem került szóba.) Ilyen például ha felettesed pénzt „kér” tőled.  És vannak az abszolút tilos parancsok, ahol te is börtönbe került nem csak ő ha megteszed erre példának a nem megengedett fegyverhasználatot mondta. A testvére néhány hónapon belül jön a seregből haza öt év után (nem tudom neki miért nem három év volt) és azt mondta, nem érdekli, hol tart az Adam élete, de menjen haza hozzá mikor hazaér.

Amikor letelnek a kötelező évek folyathatják az életüket, persze dönthetnek úgy is, hogy maradnak a seregben. Tehát 21 évesen kezdenek el gondolkodni róla, hogy milyen főiskolára menjenek és mit tanuljanak. Azért csak gondolkodni mennek mert ha jól rémlik kötelező és nem csak szokás 6 hónapot semmittevéssel tölteni a sereg után. Egyszerűen elmennek külföldre „nyaralni” visszavonulnak kicsit és gondolkodnak, felfrissülnek. De a diploma nem maradhat el, mert az ő bevallása szerint lehetetlen akármilyen munkát kapni náluk diploma nélkül. Kérdeztem, hogy és mi van a kétkezi munkásokkal és nem értette mire gondolok. Azt mondta náluk mindenkinek van diplomája mert „ember sem vagy” anélkül. Ha jól rémlik (mert elég sok dátum, és időpont vagy időintervallum hangzott el) akkor 5 évente 6 vagy hasonló mennyiségű hónapra egészen 50 éves korig szolgálatba helyeznek újra és újra mindenkit. Ez nem azt jelenti, hogy fogják az egész életüket és hátrahagyják hanem „ügyeletesek” és folyamatosan készültségben állnak, hogy mikor hívják be őket. De ami számomra nagyon furcsa volt, hogy a behívásra mondhatnak nemet is. Azt mondják, hogy most nem alkalmas, mert olyan családi vagy élethelyzetben vannak, hogy nem tudnak menni. Őszintén szólva nem értettem, hogy akkor miért nem mondja ezt mindig mindenki, de náluk teljesen más a gondolkodásmód ez ebből a rövid beszélgetésből is kiderült. Furcsa volt néhány dolog, amit mondott és ha rákérdeztem számomra logikusnak tűnő dologra úgy nézett rám mint egy mint egy ufo-ra. Azt mondta, amikor behívják őket, törvényi védelem alatt állnak, tehát a korábbi munkahelyükről nem lehet őket kirúgni és visszatérés után vissza kell őket venni a korábbi pozíciójukba, és nem lehet lefokozni őket a munkahelyükön stb. és ezt ők be is tartják. Kérdeztem, hogy mi történik ez idő alatt a magánvállalkozásokkal. Na igen, ezzel a kérdéssel megszenvedtünk, tudni illik ő nem értette mit jelent az, hogy magán vállalkozás. Hosszú perceken át magyaráztuk neki akkor már Andrissal együtt, hogy mi is az és nem nagyon értette. Nem akarta vagy tudta felfogni, hogy mi a fenének kell saját az embernek saját maga számára „munkahelyet” teremteni. Magyaráztuk mi, hogy ha ő íjászatot akarna oktatni és nem iskolában vagy valamilyen szervezetnék megteheti így önállóan is (ahol akarja), mert így törvényes. Mondtunk mi sok példát és körbe is írtuk egy jó pár fajta módon, de látszott rajta, hogy ez a fajta mentalitás számára ismeretlen, ez az „önmagunkért”. Mesélte, hogy náluk ez a fajta dolog, még hasonló változatban sincs. Náluk az együtt az abszolút jelszó. Náluk a megszólítás is „testvért” jelent. Két fajta megszólás van, de mindkettő testvért jelent. Az egyik ha valakit nem ismersz csak az utcán odamész hozzá, mondjuk megkérdezni az időt, a másik fajta testvér ha valakit régóta ismersz, vagy jóban vagytok. Az utóbbi számunkra is viszonylag könnyebben kimondható volt: „ahhh(r )i”. Erős torokköszörülős h hangot kell képezni, megmutatta egy párszor, igyekeztem, de hát én nem ezzel a nyelvvel születtem, az r meg azért van zárójelben mert alig lehet hallani, de ha elhagyod az sem jó. Na ezzel is viaskodtam, mert ha elhagytam nem jó, ha hangos gáz én nem tudom halkan. J Az is szó került, hogy náluk mindenki ölelkezik, hogy náluk a férfiak is adnak puszit egymásnak és ez természetes itt meg nem érintkeznek az emberek, még akkor sem ha lenne rá lehetőségük. Azt mondta neki ez nagy szívfájdalma, az édesapjának meg is telefonálta, hogy itt milyen „hidegek” az emberek és, hogy próbálja meg elképzelni ezt.

Az is szóba került, hogy náluk virágzik a turizmus, amit nehezen akarok elhinni, mert bármennyire is kíváncsi lennék a kultúrájukra nem tenném be a lábam olyan helyre, ahol bombák robbannak és fegyverek ropognak. Persze lehet mások másképp vannak ezzel, nem tudom. Azt is mondta Adam, hogy gyönyörű tájaik is vannak, amiket látni kell az életben, mert nem csak sivatagokat kell elképzelni. Az igaz, hogy igazi erdőjük nincs mit nálunk a Bakonyban vagy itt a táborban, de azért fás részük is van. És ha már a szép dolgok szóba kerültek, nem felejtette el közölni, hogy náluk a legszebbek a nők a Földön. Milyen érdekes, hol is hallottam már ezt?! Ja, megvan, otthon. Mindenki ezt hiszi a saját országáról, vagy csak néhány ország ilyen beképzelt? Adam azzal indokolta az állítását, hogy náluk egy átlagos családban legalább 4 különböző ország génjei keverednek, mert mindenki máshonnan jött. A saját családfáját is elmondta ilyen szempontból náluk a családban, ha nagyszülőkig nézzük a felmenőket, hat ország jött szóba, ha a születés helyét és a huzamos máshol élést is számoljuk. És attól szépek náluk a nők, hogy mindegyik másik ország szokásos vonásait hordozza. Tehát attól függően, hogy milyen „típust” szeretnél, olyat találhatsz magadnak. Szerény véleményem szerint ez az indoklás gyenge lábakon áll, mert attól, hogy sok ország „arcát” látod ott, még közel sem biztos, hogy szépek is, csak változatosak maximum. Mert vegyük alapnak pl. az angol és az amerikai nőket. Nem akarok ítélkezni de köztudottan csúnya lányok élnek mindkét területen és attól, hogy átköltöznek Adamék hazájába nem szépülnek meg sem ők, sem a gyerekeik. Persze a mi indokunk sem volt jobb, hogy mi miért hisszük, hogy szépek nálunk a nők. Mert, nem jellemző nálunk (annyira) a más országokkal való keveredés (még) és a magyar nők szépek. Miért? Csak.

  Ha arab akcentust hallanak náluk azért előfordul, hogy valakit megvernek az utcán. De szerinte mi nyugodtan mehetünk mert nem is nézünk ki araboknak meg az akcentusunk és a nyelvünk sem hasonlít rá. Megnyugtató gondolat, hogy kisebb lenne az esélye, hogy megvernek minket vagy megsérülünk. :S Izraelben van egy helyi kenyér féle, már akkor sem értettem a nevét így ne kérjétek, hogy leírjam. Annyit tudunk róla, hogy egyedi íze van, ami nem túl kellemes, de ünnepekkor még mindig ez kerül az asztalra. Az arabok (állítólag) azt a legendát terjesztik a saját gyerekeiknek kiskoruktól fogva, hogy ez a kenyér az arab gyerekek véréből készül, és ezért eszik ezt az izraeliek. Természetesen, ez marhaság. Ezzel a történettel próbálják meg az arab piciket már a kezdetektől ellenségnek nevelni, hogy egész életében emlékezzen rá, hogy miért kell őket utálni. Adam azt mesélte, hogy talált megkínzott gyerekekről készülő videót, ahol „eljátszották”, hogy tényleg gyerekek véréből készül a kenyér. Sajnos a gyerekek bántalmazása valódi volt,de nem izraeli részről (Adam szerint), de kenyér sütés ezen módja hamis.

Hogy erről mi az arabok véleménye rejtély marad számunkra, mert ne felejtsük el, hogy mindig azt a véleményt gondoljuk igaznak, amit „személyesen” mesélnek el, illetve amit először hallunk. Úgy gondolom, hogy sok tanulsággal szolgált ez a beszélgetés. Megismertem egy olyan szemlélet módot, ahol a hűség, a bizalom, a mindig együtt a jelszó. Ezek az emberek egy olyan világban élnek, ahol a legtöbb magyar napokig sem bírná. És nem sajnáltatják magukat, sőt keresik a boldog pillanatokat az életben és nem felejtették el, hogy azért élnek, hogy élvezzék az életüket. Csak azért, hogy tovább sírhassanak nem érdemes élniük és ezt ők pontosan tudják. Ez a szoros kötelék az emberek között minden vihart túlél, egymást segítve és akkora bizalommal fordulnak egymáshoz, hogy az életüket bízzák feltételek nélkül a honfitársaikra, függetlenül attól, hogy ismerik-e egymást. Otthon a legtöbb ember még az évek óta szomszédjára sem meri rábízni a lakáskulcsát, nem hogy egy vadidegenre az életét. Adamből a hazája feltétlen szeretete áradt végig, és az volt az üzenete számunkra, hogy ne féljétek az országunkat, mert oroszlánok vagyunk mi, harcban edzettek, de a barátok kezét soha nem harapjuk meg. Több mint egy hét eltelte után is úgy gondolom, hogy nagy lelki táplálék volt ez a beszélgetés számomra, felüdülés a sok eszetlen semmitmondó csevegés között. Néhány pillanatra belekukkanthattam egy olyan világba, ami számomra eddig sötét folt volt, elém tárták, hogy ők, hogy értelmezik az életet. Ezek szerint lehet nagy terheket mosolyogva is cipelni? Színpadiaskodás nélkül, de megtisztelve érzem magam, hogy beszélgethettem egy ilyen emberrel, aki vette a fáradtságot és a saját szabadidejében bemutatta nekem a birodalmát, és idegen vezetőm volt ezeken a számomra olyan félelmetes tényeken át.

Erről jutott eszembe, hogy néhány hónappal ezelőtt egy előre nem tervezett beszélgetésbe bonyolódtam valakivel. Amióta csak ismertem az illetőt mindig éreztem, hogy ő nem olyan mint a többiek, ő más, volt benne valami tiszteletreméltó, amit a fiatal kora sem tudott csorbítani. Már néhány éve ismerem a szóban forgó embert, és elég sűrűn szoktam vele találkozni, de nem az a könnyen megnyíló típus. De igazán egy bizonyos estén beszélgettem vele úgy igazából. Tőle is egy felejthetetlen élményt kaptam, a beszélgetésünk által, mert egy olyan világról mesélt nekem, ami kapcsolódik a valláshoz, de ennek ellenére a hittérítő kört mégis képesek voltunk mellőzni. Kölcsönösen tiszteletben tartottuk, hogy ő hisz bizonyos dolgokban én meg nem szeretnék, de ez nem akadálya annak, hogy az idegenvezetőm legyen ezen az úton. Bemutatta nekem, hogy ő miben hisz és az összes miértemre is válaszolt, sőt tovább mentünk személyes élményeket is mesélt nekem( és én is megosztottam vele néhány titkot, amit azelőtt és azóta sem meséltem el másnak), az élet csodáiból és megkockáztatta annak tényét, hogy nem fogok neki hinni, vagy furcsállni fogom, amit mondott. Nem tettem. Ebben az esetben is úgy éreztem, mint most az Adammal, hogy valaki megengedte nekem, hogy betekintsek egy olyan hó gömbbe, amit csak nagyon ritkán szoktak felrázni. Jó érzés volt végig nézni, ahogy a hópelyhek szállingóznak a kis gömbben és  ezáltal a valós szépségét láthatom a tájnak. Lesz néhány mozzanata ennek a felrázásnak, amire életem végéig emlékezni fogok, és talán lesz még olyan pillanat az életemben, amikor újra felkeresem ezeket a gömböket, hogy még egyszer felrázhassam őket, de az is lehet, hogy örök időkre pihenni hagyom majd őket és ezekre a tájakra én nem megyek többet kirándulni. A lehetőséget mindkét embernek köszönöm, akkor is ha az üzenet nem feltétlenül jut el mindkettőjükhöz.

Sajnos több időnk nem volt beszélgetni, mert elég rendesen kifutottunk a 20 percből és nem elég, hogy a saját vacsoránkat lekéstük még esélyes volt az is, hogy a gyerekek vacsoráját is fogjuk késni. Azonban az egyik mexikói srác olyan aranyos volt (mindenkinek megteszik, de azért mégis), hogy kettőnk részére hozott ki a konyháról alumínium tálcán kaját, mert a kicsik közé mégsem ülhettünk le enni. Miután otthon kényelmesen ágyból elfogyasztottuk a vacsoránkat, elérkezett a július negyedikére szánt tűzijáték ideje. Lementünk a partra és vittünk magunkkal egy takarót, hogy arra feküdjünk majd ki és úgy nézzük a műsort. Ahogy sötétedett egyre hidegebb is lett, így végül bebugyoláltuk magunkat a takaróba és úgy feküdtünk ott a tó parti fűben mint két hotdog. A tűzijáték mesés volt, bár Andris nem a valós fényeket nézte, hanem mindig azt kereste, hogy egy-egy fénycsóva, hová kóborol el a többitől. Volt néhány kilövés, ami nem sikerült jól, mert alig pár méterre a tó közepi stég fölött robbant fel és a fele a vízbe esett vissza.   Én ilyenkor féltem, nehogy valaki megsérüljön a vízi mentők közül mert, hogy ők eregették a rakétákat, de ilyenkor csak kacarászták. A tűzijáték után visszasétáltunk a szállásunkra és lefeküdtünk aludni, mert másnap munka várt ránk.

Tudom, hogy már volt összefoglaló az elmúlt hét eseményeiből, de szeretném kiemelni a keddet. Úgy gondolom ezen a napon, nagy fordulatot vett az itteni helyzetem. Nem volt jó hangulatom mikor már felkeltem akkor sem. Nem volt különösebb oka, csak „nem akartam még az ágyból se kimászni”, napom volt, és alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Kedd mint tudjuk a Tüsi szabadnapja, de már lemondtam a alfőnöki pozícióról. Voltam vele, hogy nem kapok elég fizetést ahhoz, hogy idegileg kikészüljek és nem olyan fontos, hogy elmondhassam magamról, hogy vagyok itt valaki. Nem fogok vergődni a konyhásokkal mert úgyse hallgatnak rám, akkor legyen meg az akaratuk és lássuk más, hogy csinálja. Így került a képbe, az Linda az egyik cseh lány. Sajnos az angolja elég gyatra, sok alapvető szó hiányzik a szókincséből, de mivel egy helyről jöttek a Tüsivel, neki gyorsabban elmondhatta, hogy mit vár a csapattól, amíg ő távol lesz. A probléma azzal volt, hogy Linda nem tudta nekünk átadni angolul, hogy mit szeretne, de mivel már megvan a napi rutinunk nagy bajok nem voltak. Helyesebben neki voltak nekünk meg nem. Mi csináltuk, amit minden nap begyakoroltan szoktunk, őt meg szétszedték az emberek a sok hülye kérdéssel és kívánsággal. Hazudnék ha azt mondanám, hogy egy kicsit nem élveztem, hogy mindenki jött hozzám, hogy neki most lusta reggeli kell, neki ez kell, neki az kell, neki ez a baja, neki meg az én meg csak rámutatok a lányra, hogy „vele beszéljetek, ő most a főnök”. Szegény tényleg sokat nyavalyogtak neki aznap, ezért is örültem, hogy ma nem nekem kell a panaszládikákat hallgatni.

Mattal elég jobban vagyunk, (mit ahogy látszik nekik becenevük sincs), de ebéd előtt megbolondult. Épp az üdítőket csapoltam kancsókba, mikor odajött hozzám és egy szó nélkül a fejemre borított egy fél pohár hideg vizet. Én meg csak lestem percekig, hogy mi van. Na aztán mikor megjött a hangom, elmondtam neki a véleményem arról, hogy ez milyen rohadtul nem vicces. Mert, hogy ő poénnak szánta, de mint láthatta nem igazán úgy fogadtam a meglepetését, ahogy ő szerette volna. Mivel nem volt kedvem megvárni míg megszárad a felsőm és amúgy is szükségem volt egy kis egyedüllétre hazamentem pólót cserélni. Egy szó nélkül leléptem a munkából, csak Mattnek mondtam, hogy ezek után befejezheti az én munkámat is, amíg haza megyek. Nem mondhatom, hogy esett az eső, de azért nem volt annyira jó idő aznap. Haza felé menet, azon gondolkodtam, hogy annyira gyerekesek ez ott a konyhában, hogy az döbbenetes. Mintha valami kisegítő óvodában volnék néha. Én próbálom végezni a dolog, úgy hogy azzal ne legyen probléma, ő meg poénból nyakon önt egy pohár hideg vízzel. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a méregtől vagy inkább a bennem gyülemlő feszültségtől vagy csak pusztán a ténytől, hogy szarul érzem magam itt, de nekiálltam itatni az egereket. Mindig is utáltam sírni, de most muszáj volt, nem tudtam visszatartani. Pechemre a magányról is lemondhattam, mert Andris otthon volt, na ettől meg csak még jobban nekiálltam bőgni. Elmeséltem neki, hogy mi történt, ő meg csak csodálkozott mert a Mattal tényleg jobban voltunk. Mondtam Andrisnak, ha visszamegyek (mert úgyis kiderül, meg megkérdezik hol voltam és nem fogok hazudni) és a Mattnak útilaput kötnek a talpára, hogy ezzel a viselkedéssel „szevasz tavasz” indulhatsz haza, felajánlom, hogy ne őt küldjék haza, hanem engem engedjenek el haza a „bírság” nélkül. Mert nincs kedvem kifizetni egy halom pénzt azért, mert feladtam. Végül csak a chef felesége kérdezte meg, hogy mi történt, mert ő ült mellettünk az ebédnél, mert csak arra értünk vissza. Biztos kiszúrta, a vörös szemeimet, ami nem lehetett nehéz. Elmeséltem neki, és azt mondta ezt nem lehet ennyiben hagyni, erről be kell számolni a Tüsinek, amint megjön. Egészen a vacsora végéig nem szóltam senkihez és Mattat is kerültem, ahogy csak lehetett. Nem volt kedvem vele szóba állni egyáltalán. Ami azért nem egyszerű mert egy étkezőben dolgozunk.

A gyerekek étezése után leült mellém a svéd asztal mögé, és elnézést kért, hogy rájött, hogy tényleg rossz vicc volt, ő csak hülyéskedni akart. Mondtam neki, hogy tudja jól, mert hetek óta együtt dolgozunk és nem hiszem el, hogy neki nem tűnt fel, hogy semmilyen „mókában” nem vagyok benne soha és nem is szeretnék hülyéskedni velük és hálás lennék ha engem nem kényszerítenének bele ezekbe. Engem idegesít, hogy ezek csak ökörködnek a munka meg nem halad és a szabadidőnk rovására megy, minden. Ráadásul arról sincs fogalmam, hogy hol van az a határ, ahol még a főnök mosolyog a marhaságokon, hol szól ránk és hol repülhetünk egyből haza miatta. Ha magamtól nem adhatom fel, ki ne rúgjanak, mert úgy nem akarok hazakerülni. Arról is meséltem neki, hogy nem érezem jól magam itt a táborban, hogy sok mindenről nem volt szó, mikor belementem, hogy kijövök Amerikába és, hogy sok a probléma velük, munkatársakkal is. Aztán szó szót követett és beszélgettünk más dologról is, amit most nem fejtenék ki részletesebben. A lényeg, hogy próbáltuk elsimítani a dolgot, de azért nem megy olyan könnyen a felejtés. A beszélgetés vége, én is megnyugodtam és ő is nagyon bánta, amit csinált. Aztán bejött a Lusti, hogy most már aztán igazán csináljunk valamit, mert ő nem fog helyettünk is dolgozni, jó tudni, hogy nekünk szabad helyette de fordítva már nem áll a dolog. És mivel tényleg elbeszélgettünk vagy 11 percet, felszaladtam Andrisért a könyvtárba, az emeletre, hogy jöjjön le segíteni teríteni, nehogy balhé legyen ebből. Nagyon aranyos volt, le is jött segíteni, és mindenki el volt ájulva tőle, hogy milyen rendes. Persze én ezt már évek óta tudom. J A terítés vége felé odajött hozzám a Jill és azt mondta, hogy beszélt Mattal és mondott neki dolgokat, abból, amiről beszélgettünk és, hogy elnézést szeretne kérni a korábbi viselkedéséért. Kicsit pletykás ez a Matt, ezt sem árt fejben tartani, de ennek hála Jillel is elástuk  a ki nem mondott csatabárdot és a viszonyunk jelentősen megváltozott akkor este, természetesen pozitív irányba. Azóta is megy a játék a konyhában, nem bírnak leállni tényleg olyanok mint a zabolátlan gyerekek, de legalább engem nem akarnak belevonni. Ha van kedvem csatlakozhatnék, de nem igazán akarok és ők ezt azóta tiszteletben tartják. Lehet az én könnyeimre volt szükség ehhez a változáshoz. Néha ezek szerint ez is megoldás lehet egy problémára.

Három új bejegyzés került fel!

Ma azaz vasárnap Látogatók Napja van. Ez azt jelenti, hogy a szülők eljöhetnek meglátogatni a gyerekeket és velük tölthetnek egy napot. Mivel hétvégére tűzték ki az időpontot, azért számított néhány emberre. Azon tanakodtam reggel, hogy mégis mennyien jöhetnek, talán 20 vagy 40? Elvégre ez csak egy pár hétre szóló tábor (Nem tudom, hogy pontosan meddig marad itt az első turnus.), és a tábor részéről személyre szóló képeslapok is érkeztek a szülőknek tehát igazán nincs miért aggódniuk.  Gondoltam az a néhány szülő, aki majd jön beugrik, ad két puszit a gyerekének beszélget vele egy órát vagy kettőt és hazamegy. Hiszen ez az ország hatalmas és ki tudja honnan érkeztek ide a gyerekek, és nem hinném, hogy több órás utakat tennének meg a szülők azért, hogy megnézzék igazat mondanak-e a gyerekek a telefonban és ha mégis ide is kell érniük és haza is kell menniük így rövid látogatásokra számítottam. Már megint nagyot tévedtem. Külön szabadtéri, de természetesen fizetős büfét rendeztek be a szülőknek és egész nap ment a sürgés forgás. Ahogy telt az idő és lassan elhagytuk a reggelhez tartozó órákat és közeledtünk a dél felé egyre több autó érkezett. Mire észbe kaptam és volt időm kinézni az ablakon az egész baseball pályát ellepték a kocsik, több száz autó sorakozott rendezett sorokban. És nehogy azt higgyétek, hogy csak anya vagy apa jött el megnézni a csemetét, áááá hozták az egész pereputtyot. Volt olyan család, ahol jött anya, apa, két vagy három tesó és a nagyszülők, de néhány helyen még az unokatesókat is elhozták. Hát igen, ezek a tágas amerikai autók…Még az amerikai személyzet fiatalabb tagjait (nyilván a 27 éves washingtoni srácot nem) látogatták meg a hozzátartozóik. Az egyik srác édesapja, órákig be se nézett a fiához csak szólt neki, hogy itt van, mert élvezte, hogy találkozhat a régi ismerőseivel és barátaival. Olyan volt az egész mintha valami nagy osztálytalálkozóra csöppentünk volna.

De igazán az lepett meg, hogy mennyi cuccot hoztak magukkal. Azt gondolhatnánk, hogy ha két bőröndnyi csemegét küldtek a gyerekekkel, a táborba induláskor nem hoznak legalább ugyan ennyit nekik főleg, hogy tudják, hogy nem lehet a kicsiknek a saját kabinjukban ételt tartani, hanem be kell adni a közösbe, de hoztak. Szóval nagy táskányi édesség és csemege az, amúgy is nádszál vékony törpöknek, hűtőtáskában étel a családnak, sátor vagy napernyő és mindenkinek legalább egy szék, nagy takaró a még mászó kicsiknek vagy a földre ülni vágyóknak.  Annyi motyóval érkeztek a szülők, hogy alig bírták a tó melletti még szabad helyekre elcipelni, volt aki több kört is fordult. A kék busz folyamatosan jött-ment a tábor két vége között és szállította a sétára nem vágyókat. De nem csak a kisebbeket látogatták meg, hanem még a tinédzser oldalon is szinte mindenkihez érkezett valaki. Az a néhány gyerek, akikhez mégsem jöttek vagy korán mentek vagy későn érkeztek a „szabadnapjukat” élvező gyerekfelügyelőkkel játszottak. Mivel az étkezőkben csak a személyzet evett ebédet így nekünk is könnyebb napunk volt, kivéve azoknak, akik a büfében voltak kénytelenek dolgozni, de én nem tartoztam közéjük. A büfében ugyan azokat az ételeket lehetett megvenni (kivéve az innivaló voltak mások) mint, amit a személyzet evett az épületben. Persze az étkezőt nem hagyhattuk el, így a teremben kellett unatkozva harci készültségben lennünk és felváltva ebédelnünk.

Eszméletlen meleg volt, aminek meg is lett a böjtje mert olyan felhőszakadás vágta ketté a délutánt, hogy nem győztek menekülni az emberek. Naná, hogy az étkezőbe, ahol meg mi próbáltunk felkészülni a vacsorára, de rengeteg embert kerülgetve nem volt egyszerű, de megoldottuk. A felhőszakadás elején még a szabadidőmet töltöttem a kisházunkban, amikor is hallottam, hogy valami túl közel csepeg. Nem volt megtalálni azt a tizenvalahány lyukat, ahol folyt be a víz. Azért volt néhány rés, ahol csak csepegett, de sajnos ez volt a ritkább. Nem jutott más az eszembe, alá tettem  a két szemetesünket (persze üresen) meg egy poharat és egy lapátot, mivel más edényem nem volt. Mindent felpakoltam a polcokra, mert gyűlni kezdett a víz a padlón. Az ágynak meg igyekeztem olyat helyet találni, ahol pont nem ázunk be, de nem bírtam egyedül megmozdítani, így inkább a csepegés alá tettem valamit az ágy tetejére. Mikor épp indultam volna munkába beleléptem a gumicsizmámba, hogy abban menjek, de pechemre állt benne a víz. Kiöntöttem gyorsan, szárazra töröltem, új zokni és futás. Próbáltam a fejetlenségben megtalálni az Andrist, hogy már vízben álltam a házban, mikor elindultam ha nem csinálunk valamit kacsaúsztatóvá fog alakulni a házunk. De lehetetlen küldetésnek látszott megtalálni, főleg, hogy ezen a napon ő és Gergő a tinédzser oldalon voltak ügyeletes karbantartók és a harmadik srác volt ide beosztva. Egyiküket sem láttam, de a washingtoni srác pont feltűnt egy golfkocsival. Nagyszerű megkértem, hogy szóljon rádión a fiúknak, hogy a B11-es kabinban elég komolyan „esik” és gyorsan kéne  segítség. Meg is tette a srác, bemondta a rádióba, de több időm nem volt vele csevegni, meg szakadó esőben nem is akartam, így rohantam tovább a konyha felé. A vacsora már rendben zajlott, a szülők és a többi látogató elment haza. De a vacsora végén, egyszer csak kiáltásokat hallottam a kis étkező mögül a folyósóról. Kiderült, hogy annyira lejt a talaj az épület felé, hogy az összes víz oda folyt be. Rohamos ütemben kezdett nőni a víz a folyóson és már a női WC-t sem kímélte a folyosó végén, oda is beért. A vízszint annyira megemelkedett, hogy mire kiértek az igazgatók és sofőrök és a többi segítség már belepte az első lépcsőfokot és második fok felénél járt. Az egyik takarítós srácnak, nincs gumicsizmája és neki kellett seprűvel és vödörrel kifelé terelni a vizet, de ahogy belépett a folyosóra bokánál is feljebb ért neki a víz, így elmerült edzőcipőstől. Amikor befejeztük a terítést, akkor kimentem én is segíteni nekik, és azokkal a hatalmas seprűkkel toltuk ki  egyre kijjebb a vizet, amivel a nagytermeket szokták feltakarítani, és majdnem fél méter széles a feje.  Este mikor mentünk haza, akkor vettük észre, hogy az úton felfelé nagyon mély folyógödröt alakított ki magának az eső. Az út jobb szélén húzódott végig, és szabályos folyammá duzzadt benne a víz. Később mikor már „kiszáradt” akkor készítettem róla fényképet, mert akkor nem volt nálam.

Elfogyunk vagy kitartunk, ez lenne a valódi jenga (ejtsd: dzsenga) torony? Ha egy „tégla” kiesik, a torony bírja-e tovább vagy sem? Hol van az a pont, amikor a torony már feladja a küzdelmet és megadja magát a gravitációnak? Próbáljuk ki: húzzunk ki egyet, meg még egyet, ááá még mindig áll, milyen szívós kis torony ez, folytassuk, tűntessünk el még több „téglát” és meglátjuk mi fog történni. Na már remeg a szerkezet, de nem adja fel ilyen könnyen. Pedig, minden darab eltávolításával egyre jobban inog az építmény, hiszen a terhelés az egyes alkotóelemeken egyre nő, és egyre több irányból érkező hatásokkal kell megküzdeniük. Vajon mi tartja még? A válasz egyszerű, mindegyik  téglát más motiválja, ha csak egy mozgatórugó lenne már rég bedőlt volna a torony, és nem állná ki az összes vihart, ami éri. Egyik nem lát menekülési utat, másik magának akar bizonyítani, a harmadiknak szüksége van a „nyertesnek járó pénzjutalomra”.

Hát akar kezdődjön a játék. Világítsunk rá mi is folyik a konyhában, és miért azt a lovat ütik folyton, amelyik tud húzni. Tudom számtalanszor panaszkodtam valamire a blogban, hogy ez túl nehéz, elmaradnak a szünetek, nem csak azt csináljuk, ami a dolgunk és stb. Két napon belül kaptam elég sok megdöbbentő hírt. Az általam régen látott „Ifajomi” (ne kérjétek, hogy leírjam helyesen, így ejtették) nem a tinédzser oldalon dolgozik, hanem felmondott mert nem tetszett neki itt a hely, legalábbis mind a két sütős lány ezt mondta, és az ő vezetőjük lett volna. Azonban a Tüsi úgy tudja, hogy beteg volt ezért ment el. Ha nem haragszotok én inkább a közeli munkatársainak hiszek, mert elég kicsi (azonban nem kizárt) annak az esélye, hogy a munkamegkezdés utáni héten olyan beteg lett, hogy nem tudják napok alatt meggyógyítani, hogy visszajöhessen dolgozni. Egy jenga elem eltűnt. Emily, akiről pár blog bejegyzéssel ezelőtt meséltem, végleg a raktárban maradt és nem jött vissza többet felszolgálni, így már teljesen más a munkaideje és a munkája is. Sokak szerint ő kérte, mások szerint szükség volt egy új raktárosra is, mert egy kevés. Szerintem meg mindkettő igaz, de azt nem hiszem, hogy az ő kérése nélkül lett volna belőle raktáros, hiszen egy 15-16 éves, nálam egy fejjel alacsonyabb, törékeny lányt nem szoktak csak úgy betenni a raktárba dobozokat pakolni. Most sem pakol dobozokat, mert neki az túl nehéz, így inkább csak átnézi a rendelési listát, meg a könnyű zacskós dolgokat teszi- veszi de 70%ban csak üldögél valahol. A második elem is kiesett. Vigyázz Jenga torony tornádó közeledik! Egyik nap hallom, hogy keservesen sír, a főnökasszonyom. Akkor a gyerekek vártak rám az étkezőben nem értem rá foglalkozni vele, így is ott álltak körülötte elegen. Este azonban elmesélték mi is történt pontosan aznap. A koser felelős beszólt a főnökasszonynak, hogy látta, hogy tett húst a reggelibe és így nem engedi feltálalni. Őszintén szólva már nem emlékszem, hogy mi volt aznap reggelire, de akkor sincs soha nincs hús. Hiába kérdezte a főnökasszony, mit milyen húst látott konkrétan, mert ő aztán nem tett bele semmit, de nem jött válasz. Addig piszkálta ezzel a főnökasszonyt, míg fogta és mérgében az összes kaját kiöntötte a kukába. (Több körben főznek azért egy eltűnése érezhető, de nem világrengető.) Erre meglökte elég erősen a koser felelős  a csajszit, ő meg nekiállt sírni, vagy a fizikai érintéstől vagy a lelki nyomástól, mert az is van a konyhán bőven nem tudni. Azért megjegyzem, hogy a főnöknő elég masszív egy darab, nehezen hiszem, hogy sírni kezd ennyi ember előtt, ő inkább az a mindenkin átgázoló, és sértegető fajta. Lehet színjáték is volt a könnyek mögött? A mexikói sráccal ellentétben, aki foggal-körömmel védte a honfitársát, szerintem a lány is bűnös valamilyen mértékig. Hogy képzeli, hogy a kukába önti az ételt? Undorító, lehet én is elkaptam volna a kezét, hogy térjen észhez. Persze, ez nem hatalmaz fel egy férfit és igazából senkit sem, hogy fizikailag bántson valakit, de elég bicska nyitogató lépés volt a csaj részéről, ne csodálkozzon, hogy elszált a Máskiá türelme. Egyik provokálás a másikat követte, szerintem mindkettőt meg kellett volna büntetni. Ráadásul a főnökasszony tettét tovább súlyosbítja, hogy állandó ételhiánnyal küszködünk, egy csomószor nincs elég étel, neki meg van pofája kidobni.  Amikor a chef megtudta, hogy mit csinált a koser felelős, állítólag dobálózni kezdett az étellel dühében, úgy tűnik neki is elmentek otthonról. Elhiszem, hogy felháborító az esett, de most komolyan, nem fogják fel, hogy ez étel? Ez után a koser felelős átment a másik konyhára és halkan megjegyzem (jogosan), de állítólag minősíthetetlen stílusban kiosztotta az ottani lányokat, hogy nem dolgoznak rendesen és hogy lopják a napot. Erre a főszakács pasi utána ment a fortyogó koser felelősnek és majdnem összeverekedtek, mert a szakács nyomatékot akart adni, annak a véleményének, hogy az ő konyhájában, senki nem beszélhet így főleg az ő beosztottjaival szemben. Aztán az egyik mexikói srác közéjük állt, és elsimította, úgy a dolgot, hogy mondta a koser felelősnek, hogy most menjen innen mielőtt ő is csatlakozik a szakács oldalán a bunyóhoz. Hogy melyik esemény vagy esetleg mind a kettő, de arra sarkalták a vezetőséget, hogy azonnali hatállyal kirúgják a koser felelőst. Az ünneplésnek nincs itt az ideje, kaptunk egy rosszabb helyette, de erről majd később. A harmadik jenga darab is elhagyta a várat.

A másik konyhán a főszakács felesége, 8-9 hónapos terhes volt, így nagyon várták a babát. Ez a pasi is felmondott, ő konkrétan a munkakörülmények miatt, amit nem mulasztott el közölni, de a főnökök azzal vigasztalják magukat, hogy a leendő baba miatt ment el. Ez jó kifogás lenne, de amikor felvették egész nyárra dolgozni, akkor is látta már a vak is, hogy a felesége terhes (tudni illik a feleség is a táborba költözött a férjével). A feleségének akkora hasa volt, hogy csak terpeszben tudod járni és most nem túlzok, iszonyatosan nagy volt a hasa, pedig láttam már egy-két terhes nőt, de neki óriási volt. Elvileg minden órás volt már jó ideje. Mindezek ellenére felvették és ő elfogadta az állást szóval ez gyenge kifogás lenne, hogy egy korábban is meglévő ok miatt felmond, mikor a szerződése szeptemberig szólt. Persze érthető, hogy a feleségével meg a picivel akar lenni, akár szülés közben akár utána, csak nem fogadom el, hogy emiatt mondott fel, mert nyilván ez a probléma korábban is eszükbe jutott már, akárcsak a vezetőségnek. A negyedik elem eltávozása, sem volt elég a torony bedőléséhez, de ezt a földrengést már megérezték a különböző emeleteken is a toronyban.  Itt már szükség volt a hiánypótlásra, új főszakácsot kapott néhány napon belül a másik konyha. Csalás miatt a játékot elvesztettük, de a torony azért áll továbbra is. Két fiút hanyag munkavégzés miatt szintén ezen napok valamelyikén elbocsátottak a tinédzser oldalról, tehát a tisztogatás megkezdődött, de nem a konyhában dolgoztak. kíváncsi vagyok az én aranyérmes, hónap munkása kollegáim mikor kerülnek sorra. (Eddig ez nem történt meg.) Az egyik amerikai lány mondta a minap, hogy neki most el kell menni a munka közepén. Megkérdeztem, hogy hová készül és azt mondta, hogy minden héten pszichológus jár hozzá a táborba, és ma és ebben az órában kezdődik a találkozója vele. Én hatalmas boci szemekkel rá néztem, hogy mi van. Tovább nem akartam faggatni az okokról, ő meg nem mondott többet így talán örök rejtély marad, hogy mi miatt van szükséges ilyen segítségre. Minden esetre elég nyugtalanító, hogy van olyan kollegám, akinek szinte mindegy milyen okból olyan lelki törése volt, vagy olyan agyi problémája van, hogy nélkülözhetetlen egy külső szakemberi támogatás számára. Kedvelem a lányt, nem arról van, és ettől még ez nem fog megváltozni, csak azért az ember mégis elgondolkodik, hogy milyen olyan problémát tudna kitalálni, ami elég súlyos egy ilyen segítséghez, de nem „veszélyes” vagy nem hat(hat) ki a környezetére. Nicsak, még egy „tégla” instabil a toronyban.

 És ha már így belemerültünk a körülöttünk élők életébe mesélnék néhány megdöbbentő emberi sorsról innen a másik kontinensről, mert mi magyarok hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nem csak nekünk van okunk keseregni az életben. Lássuk hátm milyen fából faragták az egyes jenga elemeket és hogyan. Andris egyik ismerősét innen a táborból megkereste egy nálunk idősebb itt dolgozó egy szívességgel. Arról lett volna szó, hogy megpályázott egy állást (nem egészen tudjuk, hogy most a tábori állásáról vagy egy másikról van-e szó). Eddig rendben is lenne a dolog, csak elég komoly orvosi vizsgálatokon és teszteken kell annak megfelelni, aki elnyerheti végül a pozíciót. És a szívesség ott indulna, hogy kértek vizeletmintát, többek között, hogy drogra utaló jeleket keressenek és valószínűleg az illető megbukna a teszten így az volt a kérése, hogy helyette adjon mintát a meg nem nevezett illető. Nem tudom más ember erről mit gondol, de én a „tejóég” reakciót tartottam helyesnek, mivel tudunk róla, hogy családapáról van szó. Milyen jó világban élünk, hogy az ilyen emberek fognak a gyerekeknek helyes viselkedést tanítani és bort iszik és vizet prédikál mondásról megfeledkezve tilalmakat szabni a saját gyerekének. És ha már a drogoknál tartunk az is tudomásunkra jutott, hogy nem egy ember füves cigit szív a táborban és ha mi is megtudtuk akkor nem titkolják valami jól, mert nyilván nem érdeklődünk az ilyesfajta dolgok iránt. Már jó pár hete volt, hogy a Bácsi itt dolgozó fia figyelmeztetett bennünket, hogy jól jegyezzük meg, hogy a táborban nincs olyan, hogy magánügy vagy titok, itt mindenki mindenkiről mindent megtud. Ezt igazolja, hogy a két srác kirúgásáról az Andris egy órán belül hírt kapott úgy, hogy nem is a tinédzser oldalon dolgozik. De ha erre a történetre azt mondjátok, hogy nem értitek, hogy kerülhetett a közelünkbe ilyen ember a következő igaz történeten is csodálkozni fogtok. Van itt a táborban egy srác, akinek az életritmusa a „gyök kettővel” vetekszik, van, hogy 10 métert is megtesz a maga kis tempójában reggel a kávé felé, mire leesik neki, hogy még az ajtóban köszöntünk neki. A szeme neki is teljesen homályos szinte minden nap, nem csodálkoznék ha ő sem lenne tiszta és valamit szedne, szívna stb. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy a srác olyan elképesztő hajakkal tud megjelenni, az amikor csak a feje tetején hagyott fél hosszú hajat és körbe nullás géppel végig nyírta még a legjobb formáció volt. Aztán másnap azt a kevés haját kocka alakú kis mintában befonta, majd harmadnap kibontotta a fürtöket és csak lófarokba fogta szintén kocka mintában. Az öltözete, amennyiben a haja nem olyan látványos baseball sapka alá van rejtve, alsógatya alatti buggyos nadrággal kiegészítve. Ezt csak azért meséltem el, hogy el tudjátok képzelni magatok elé. Állítólag a srác 21 éves, én sokkal fiatalabbnak néztem, de mint tudjuk rendkívül pocsék a kormeghatározó képességem, ez valahogy nem fejlődött ki bennem. Nem sokszor látni mosolyogni, de azt hittem nála ennek nincs jelentősége, hiszen más érzelmeket sem látni az arcán, legtöbbször csak jön-megy, rövid késés után visszaköszön, számomra ennyiből állt a fiú, egészen néhány nappal ezelőttiig. Én még nem beszéltem vele soha, nem szeretem ha valakinek megalszik a tej a szájában, mire befejez egy mondatot és ő is ilyen. A Gergő egyik nap mesélte mikor ebédeltünk, hogy nagyon sírt a srác aznap. Számomra már ez az információ is nagyon megdöbbentő volt, valahogy nem néztem ki belőle. De, amit ezután hallottam, az volt igazán sokkoló. A fiúnak van egy két-három éves gyerek, aki Manhattanben lakik. Az igazán szívet facsaró hír azonban hátra volt, a kisgyereke rákos. Nem elég szerencsétlen fiúnak, hogy egy nem várt gyerek (mert nem hinném, hogy valaki tízen évesen tudatosan gyereket akar, bocsánat a maroknyi kivételtől) miatt az egész élete megváltozott, de akkor még beteg is. Hogy lehet valakivel ennyire kegyetlen az élet?! Amikor  ezt hallgattam, magamba szálltam, nem is kicsit, és szégyelltem magam, hogy én pitiáner gondjaim miatt kesergek. Mire ebből a fiúból 25 éves felnőtt lesz, már egy gyermekét gyászoló apa fog válni, mikor még azon kéne gondolkodnia, hogy mit akar kezdeni az életével. De hogy álljon neki, ha valaki ekkora terhet hord, annak úgy meggörnyed a háta, hogy kilométerekről megérzik az emberek. Nem fogják tudni a többiek, hogy mi történt vele, de érezni fogják rajta, hogy ez az ember „elhasználódott”, megváltozik a gondolkodása és ezáltal a tettei is, és mindenki kerülni fogja mint a pestisest. Ha be valljuk ha nem, ez mindig így van, ő már örökké sugározni fog magából valamit, amit ő nem is észlel, de sajnos rajta kívül mindenki más igen. Az ő fájdalmának mértéke számunkra ismeretlen marad, de már azért, hogy reggelente felkel, és igaz kissé nehézkesen de beindul minden nap, tiszteletet érdemel. Be sem lehet gondolni, mit érezhet, minden egyes nap mikor látja, hogy a táborban két kisgyerek is van, az egyik egy mászós korú a másik 4 év körüli, ráadásul ők is mindig körülöttünk vannak és velünk eszik a rájuk vigyázó csapat is.

De próbáljunk meg más vizekre evezni és egy másik igaz történet felé fordulni, ami szintén itt esett meg a táborban. A részletek számunkra sajnos ismeretlenek mert utólag tudtuk csak meg, mert nem lehettünk ott, de a függetlenség napján megkérte a Bajszos a barátnője kezét. A színház színpadjára felment mikor szinte mindenki ott volt és feltette a nagy kérdést. A válasz miatt nem kell izgulni, mert olyan széles vigyorral járkál azóta is, hogy könnyen kitalálható mi volt a barátnő reakciója. A táboros lányok azóta is erről sóhajtoznak, hogy mire aranyos volt és milyen szép volt. Azért érdemes kicsit eljátszani a gondolattal, hogy miért a Függetlenség napján akarja végleg elkötelezni magát. Vajon ő belegondolt a nyilvánvaló ellentmondásba? Lehet ez egy jel arra, hogy nem fog a nyakán ülni és hagyja lélegezni is néha, vagy más oka lehetett? Nem tudom. Végül is akkor sem állunk meg egy pillanatra, ha valakit karácsonykor, húsvétkor, szilveszterkor és egyéb hasonló eseményeken jegyeznek el. Miért lenne ez furcsább mint azok? Semmivel. Ha valakinek a fent említett példák tetszenek valószínű nem érti miért furcsállom a Bajszos időpont választását. Andris az idegenekből álló tömeget furcsállta inkább. Mert a táborozók többségét soha többet nem látják, és abban sem vagyok biztos, hogy az itt dolgozók felének tudják-e a nevét. Akkor meg miért kell őket belevonni egy életre szóló élménybe? Miért kell velük megosztani? Nem hinném, hogy ilyenkor valaki arra gondol, hogy milyen jó érzés lehet a többieknek egy ilyen boldog eseményen ott lenni, hívjuk oda őket is…Az is előfordulhat, hogy valakiben pezseg a szereplési vágy, és így ezt könnyű kiélni. Azt kevésbé tartom valószínűnek, de elképzelhető, hogy valaki azért választja ezt az utat mert fél, hogy ha mások nem lennének ott megfutamodna, de akkor meg minek? Szóval ezt vessük el. Igazából nem kell megértenünk sem az időpontot, sem a helyet, egyszerűen örülnünk kell, hogy ők boldogok.