Valószínűleg a sok tegnap esti fel-le futkosástól aztán felhevülten a hűtőben időzéstől, de felszedtem egy torokgyulladást. De azt is megeshet, hogy a csehek köhögéséből jutott nekem is egy adag, mert hát a kezüket néha nem találják meg mikor a szájuk előtt kéne lennie. Elméletileg senki nem dolgozhat a konyhán, aki nem makk egészséges, de a csehekre még nem szólt rá a Tüsi, hogy irány az egészségügyi központ. Aki nem dolgozhat mert beteg, annak be kell feküdni a központba egy több ágyas szobába, ahol szinte egymást érik az ágyak. Csak akkor hagyhatja el valaki a betegszobát, ha már munkaképes és egészséges. Mivel a fene se akar ott aludni egy csomó beteg ember között és még abban sem vagyok biztos, hogy nem vonják le szabadnapnak, amit ott töltünk és szerintem fizetést sem kap, aki ott van eszem ágában sincs szólni, hogy rosszul érzem magam. Iszogatom a citrom ízű meleg poros tasakokat és a meleg teát, mézzel és citrommal. Azért igyekszem nem felhívni a figyelmet arra, hogy a macis méz több mint felét én fogyasztom el egyedül a nap folyamán, és mindegy hányszor tesznek ki újat. Inkább csak a tea ízesítésére teszik ki, egy-egy csepp erejéig nem gondolják, hogy én mézes-citromos-forró teás kúrát kezdek vele. Ha már a hőségtől nem bírok több forró teát inni, akkor jön a mézes tej. Nagyon finom. Andris megjegyezte, hogy „Úgy tűnik, mintha az mind méz lenne a poharad alján.” „Mert az is, mindig ennyit teszek a poharamba mert ezzel akarom kikúrálni magam, és nem gyógyszerrel ha lehet, otthon is elmegy egy betegségre egy fél kiló méz. Tudod az mennyi? ” „Igen, 1600 Ft kilója.” Na erről ennyit, most megkaptam a magamét. J De aztán jót nevettünk rajta.
A hétfő arról volt nevezetes, hogy elmentek a kis törpék. Az utolsó étkezésük a reggeli volt a tábor falain belül, ahol 5 nagy fekete kukászsáknyi elhagyott és talált tárgy közül válogathatta ki mindenki, hogy mi tartozik hozzá. Volt abban minden, kulacs, zseblámpa, zokni, nadrág, fürdőruha, pulcsi, kispárna, e-book olvasó, esőkabát stb. Ezek szinte mindegyike az étezőkből származik, bár néhányszor megkérdeztük magunkat, hogy egy nadrágot vagy egy fél pár cipőt, hogyan lehet elhagyni evés közben. Beparkolt egymás mellé a sok busz és mindegyik ki volt írva, hogy hol áll meg, majd New Yorkon belül. A csomagokat a vízi mentők és Andrisék pakolták be a busz aljába, akárcsak mikor megjöttek a táborba. Természetesen a fesztivál kedvéért, mikor indultak a buszok, a csomaghordókat felsorakoztatták a domb tetetőn és hatalmas integetést és éneklést adtak elő a gyerekeknek még utoljára. Én borzasztóan boldog voltam aznap. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy itt a szemmel látható bizonyíték, hogy végre túl vagyunk a nyár felén. És be kell vallanom jó pár gyerek ült azokon a buszokon, akikért egy könnycseppet sem fogok ejteni, főleg a tegnap esti viselkedésük után. Azzal töltöttem a délelőtti szünetemet, hogy fel-le sétálgattam a buszok között és a bőrönd pakolás mellett, és igyekeztem elraktározni minden egyes másodpercet a fejembe, hogy jól emlékezzek rá, majd ha az újabb gyerekkör megérkezik, hogy bizony ők is távozni fognak. Lehet, hogy ez gonosznak tűnik, talán az is, bár nem annak szánom. Csak élveztem a tényét annak, hogy már tényleg túl vagyunk ennek a nyárnak a felén. Azonban nem minden gyerek ment el, de erről már volt szó.
Este a tornateremben volt egy buli. Andrissal úgy döntöttünk, hogy beugrunk és megnézzük, hogy mi a helyzet odabent, ha már véletlenül pont arra jártunk. Mert, hogy egyikünk sem tudott róla, hogy aznap este bármiféle bulinak kéne ott lennie. Mint kiderült diszkó volt, de meglehetősen furcsa. Középen táncszőnyegek voltak kirakva és azokon kellett táncolni. Biztos emlékeztek még a táncszőnyegekre, bár nem egy felkapott valami már jó ideje, vannak rajta nyilak és a kivetítőn jelzett (bal, jobb, fel, le, esetleg ezek kombinációja) jelekre kell mozogni. Andris úgy döntött ő kipróbálja magát és beállt a táncolók közé, én meg igyekeztem lefényképezni, de inkább kevesebb sikerrel. Azt mondta tetszett neki, de elég fárasztó hosszútávon. Jól nézett ki mikor sokan eltalálták a helyes lépést és egyszerre mozogtak. Andris hamar rájött azonban, hogy a kivetítőn mutatott lépések nem igazodnak a DJ által játszott számok ritmusához, de hamar megfejtette az okot is. A DJ két szám között, mikor váltott nem figyelt oda rendesen és akkor meghallottuk a táncszőnyegek igazi zenéjét. Ezer éves darabokról beszélünk, ezért nem kell csodálkozni, hogy a zene sem volt éppen friss ezért volt, hogy nem passzolt a kettő, új zenéket adtak le, de a táncszőnyegek programját már nem cserélték ki. Látszólag ez alig zavart valakit. Egy óra talán kettő után a felügyelők és maroknyi gyerek rájött, hogy nem tilos mellőzni a szőnyeget, így táncolni kezdek akkor már a saját belátásuk szerint. Végülis úgysem mindennapi látvány, hogy huszonévesek együtt buliznak a nyolcévesekkel, egy „diszkóban”. Mi Andrissal néhány szám után úgy döntöttünk, hogy sem a zene nem tetszik nekünk annyira, sem a kicsikkel nem szeretnénk „féktelen tombolásba kezdeni” így eljöttünk.
Kedden Andris azt mesélte, hogy a másik oldalon a konyhásoknak mivel hétfő reggeltől nincs mit csinálni (Mert az a néhány táborozó, aki maradt az is nálunk evett az újabbak érkezéséig.), takarítanak majd egy sort és utána kapnak egy szabadnapot. Andrisnak ezt az egyik ottani konyháslány mesélte, de nem vagyunk biztosak benne, hogy így is történt, mivel nincs arra dolgunk nem ellenőriztük, hogy igazat mondott-e. Azért elég nagy pofátlanság lett volna, hogy ők azért kapnak szabadnapot mert nincsenek táborozóik, mi meg a másik konyhán egy köszit nem kapunk soha, nemhogy szabadságot. Beszéltük is Andrissal, hogy úgy lenne fair, hogy egyszer nálunk eszik mindenki, egyszer meg a tinédzser oldalon és akkor mindenkinek lenne fél-fél nap szabadsága. De hát az sem igazságos, hogy mi kétszer annyit dolgozunk mint ők, mert hát ők csak a gyerekeknek terítenek és szolgálnak fel (akik jóval kevesebben vannak mint nálunk), így nekik 3 étkezés jut, nekünk meg 6. De hát mit lehet csinálni? Megint csak semmit. Azonban valamelyik igazgatónak megfordulhatott a fejében a gondolat, ami nekem is, így változás volt a programban és az esti étkezésnek barbeque lett kiírva a tinédzser oldalra. Mi reménykedtünk benne, hogy több szünetünk lesz, mert elment jó sok gyerek a táborból, de nem így történt. Megkért minket a Tüsi, akinek keddenként van a szabadnapja, hogy teljesen takarítsuk ki a két étkezőt, mosószobát és kávé részleget. Megbeszéltük a lányokkal, hogy mivel ebéd után ha hamar végzünk a takarítással, akkor miénk az egész hátralévő nap, mert a vacsi nem nálunk lesz, így inkább egyből nekiállunk az ebéd után és nem tartunk szünetet. Számunkra ez elég logikusnak tűnt, de hiba volt. Tetszik tudni, annyi munkát kaptunk, hogy nem fejeztük be időre, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a személyzet vacsorájáig, nem is beszélve, hogy 20 perccel azért jobb lett volna elindulni a túlpartra. Azért azt muszáj megjegyezni, hogyha mindenki dolgozott volna végig, akkor megcsinálhattuk volna a munkát, de hát ökörködni és heverészni nagyon fontos volt mindenkinek aznap délután. Képesek voltak egyesek csak ülni és teát szürcsölve nézegetni, hogy a többi dolgozik. Én megint voltam akkora marha, hogy végig melóztam az egészet, mert az én szemem előtt az lebegett, hogy ha hamar kész leszünk, akkor lesz egy csomó szabadidőnk, de ezzel a hozzáállással a gyakorlatban csak én voltam így. Végül mikor már majdnem kész volt minden mondta a Jill, mert a saját kérésére aznap ő volt a főnök, hogy mehetünk enni ha akarunk és nem kell visszajönni. Hát a Lustinak más sem hiányzott, mire befejezte a Jill a mondatot már úton is volt a túloldalra. A lányok közül sokan mondták, hogy nekik van saját kajájuk a házukban így ők nem vágynak a grill kajára és nem fognak átmenni így ők befejezik a terítést, menjek én is. De mondtam, hogy nem igazságos, hogy csak azért dolgozzanak ők többet, mert nem szeretik az aktuális vacsit, így maradtam. Később a chef is jött, hogy menjünk már át sőt átvisz minket golfkocsival mert enni is kell. De neki is mondtam, hogy nem hagyom itt a lányokat amíg nem végzünk, és megegyeztünk, hogy 20 perc múlva jöjjön értem, addigra talán végzünk. 30 pert múlva meg is érkezett a chef és közölte, hogy ha akarok enni most menjek vele, mert már a gyerekek vacsorája is megy egy ideje, és semmi nem fog maradni és vége lesz a vacsora időnek ha tovább maradok. Na ezt már én sem vállaltam be, így vele mentem. Andris már aggódott, hogy mégis hol vagyok, mert ő csak azt látta, hogy a Lusti már mióta heverészik a fűben, hamburgert majszolva én meg sehol nem vagyok. Andris választott nekünk egy a gyerekektől egy kicsit távolabbi helyet a tóparton, ahol lógathattuk a lábunkat és evés közben figyelhettük a tavat. Kis halak vadásztak a part melletti segély vizekben, de amikor elkezdett fújni a szél eltűntek. A szél egyre erősebb lett és úgy borzolta a tó felszínét, hogy tiszta libabőr lett. A fák is meghajoltak a szél előtt és bizony a nap is elbújt.
Miután befejeztem az evést, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk meglátogatni a tengerimalacokat, mert kiderült, hogy kamu lakat van az ajtón, a gyerekek miatt, de nincs soha rápattintva, így szabad a bejárás annak, aki ezt tudja. Nekem a malacok gazdija mesélte el, és hozzátette, hogy nyugodtam látogassam őket, amikor csak kedvem van. Bár nem részletezte, hogy az estére is gondol, így inkább vigyáztunk, hogy ne lássanak bennünket be és kimenni. Amint beléptünk az ajtón egyből kiszúrtam, hogy egy újabb nagy dögöt kaptak, ami egy 13 éves kígyó volt. Sajnos nem volt szerencsém, mert a malacok fölötti polcra került és megállás nélkül tekergett és próbált fel mászni az üvegen és láttam a gusztustalan fehér hasát. Nem tehetek róla ezek az állatok számomra visszataszítóak. Megkértem Andrist, hogy húzza közelebb a malacok ketrecét, mert nem akarok a kígyóhoz olyan közel kerülni, akkor sem ha tudom, hogy szökésmentes helye van. Mintha csak megérezte volna a másik, jóval kisebb „gabona kígyó” is, hogy nem kedvelem, folyamatosan követte minden mozdulatomat a fejével. Teljesen neki passzírozta a fejét a hozzám közelebbi üvegtáblának és onnan figyelt. Elég hátborzongató volt, és még az eső is kopogni kezdett a tetőn, amire a kinti kifutóban lévő kecskék mekegéssel válaszoltak. Miután adtam a cociknak egy kis zöldség finomságot és megsimogattam őket, tovább álltunk és hazafelé vettük az irányt, hogy az igazi esőt megússzuk.
Szerdán megjött a második kör gyerek így vége szakadt a „fene nagy szabadságunknak”. Persze, nem igazán volt könnyebb a dolgunk nélkülük sem, de így legalább nem kellett újra visszaszokni a kemény munkára. A torkom továbbra is fájt, de láz nem kísérte, így nem gondoltam túl fontosnak, a teázástól vártam a csodát, meg a napi egy citromos portól, hátha a kettő együtt elég lesz. A gyerekekkel együtt a feszültség is visszatért a konyhába, és mint ahogy már korábban volt róla szó, előbb vagy utóbb de mindenki sírni fog a konyhán, csak meg kell várni. Ma a Tüsi volt a soros. Nem árulta el, hogy mi a baj, de elég hosszú időre eltűnt és igencsak szipogva és vörös szemekkel tért vissza. Nála is betelt a pohár, ami azért aggasztó, hiszen ő már 5 éve jár ebbe a táborba, nem hinném, hogy sok újdonságot tartogat még számára.
Megtudtam, hogy a volt középiskolás osztálytársam terhes. Eléggé megdöbbentett a hír, még nem érzem magam olyan korban, hogy normális legyen, hogy lépten-nyomon várandós kismamák vagy leendő apukák fényképei jöjjenek velem szemben a facebookon. Pedig már a második középiskolás osztálytársamnál kopogtatott be a gólya. Én inkább eljegyzési és esküvői képekre számítok, de ezek sokkal ritkábbak. Manapság úgy tűnik nem „divat” először gyűrűt kapni és utána gyerekeken gondolkodni. Persze az is egy megoldás, hogy már 8 vagy 9 hónapos terhesen állnak az emberek az oltár elé és gyönyörű, de hatalmas virágcsokrokkal takarják el, a nem éppen kicsi pocakot vagy kijelentik, hogy nem hisznek a házasságban. Ez lehet igaz is, de lehet, hogy egyszerűen kifutottak az időből. Visszatérve a volt osztálytársamra, nem elég, hogy várandós lett, ráadásul egyből hármas ikrekkel. És mind a három kislány lesz. Kicsit aggasztó, hogy látok realitást a „hülyék paradicsoma” című filmben. A film mondanivalója lényegében az, hogy azok az emberek, akik kevésbé szellemi beállítottságúak vagy egyszerűen nincs kedvük vagy lehetőségük tanulni, azoknál a gyerekvállalási kedv sokkal magasabb. Egyből általános iskola vagy középiskola után már gyerek áldás köszönt a családra és megkezdik az Életet. Míg a fehér galléros munkát keresők vagy végzők mindig hallogatják a gyerek kérdést, kezdetben az egyetem később a felfelé szárnyaló karrier miatt, aztán már biológiailag nem lehet megváltoztatni a döntésüket. De kérdés, mit tanulhatna egy gyerek a szüleitől ha ilyen vagy ha olyan beállítottságúak a szülei? Én nem akarom senkinek a munkáját lenézni, távol álljon tőlem, meg lehet egy kukás is ritka intelligens, most nem erről van szó. Aki látta a filmet annak nem kell magyarázni, mert ott sokkal jobban el van mesélve az egész. Csak elgondolkodtam, hogy mit tanulhat három apróság egy olyan anyától, aki szerint (és nem viccből, az érettségi évében) „Románia fővárosa Erdély.” Hozzá kell tenni, hogy a mi kis hazánkban ilyen „tudással” is lehet érettségit kapni és főiskolát kezdeni, csak pénz és kapcsolatok kérdése az egész. Ha nem megy az állami, fizetünk és meg lehet próbálni ugyan azt a szakot, csak nem a jegyeknek köszönhetően. Később persze bárki megérhet, bárki rádöbbenhet, hogy többet szeretne tudni a világról és lázas tanulásba vagy tájékozódásba lehet kezdeni, nincs kizárva. És ne feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy ha tényleg sok a pénz egy családban, a gyerekeket tucatnyi magántanár taníthatja és belőlük akár világhírű tudósok is lehetnek. Nagy kihívás egy gyerek, de több még sokszorosan az, de a boldogság amit okoz minden anya szerint felülmúlhatatlan. A kimerültség és a pénz iránti félelem meg csökkenthető, ha a leendő apuka, anyuka vagy nagyszülők nem állnak rosszul anyagilag, akkor tényleg nincs más hátra, mint élvezni az élet egyik legnagyszerűbb felelősségét.
