Szerdán és csütörtökön semmi említésre méltó nem történt, szóval ugorjunk inkább a péntekhez. Pénteken a reggeli vége felé közeledtünk, már kezdtük a svéd asztalról behordani a kajákat és minden mást is. Mikor megérkezett Jill a szappanhabos piros kis vödrével, amivel az asztalokat szokás lemosni, amint távoznak a picik a teremből. Úgy gondolta a hölgyeményünk, hogy neki elege van a pakolásból és előkapja a Fish elvet (emlékeztek még rá?, mindig szórakozva dolgozz és élvezd napot…). Ennek tudatában elkezdett a tenyérből szappan habot fújni mindenkire, aki a közelében állt. Természetesen a hülyeség jobban terjed mint a nátha az óvodában így ne csodálkozzunk, hogy ez a marhaság is percek alatt végig fertőzte az étkezői személyzetet. Mindig (kisebb, nagyobb megfázásokat leszámítva) egészséges immunrendszerrel rendelkeztem, így én ellenálltam a járványnak. Alig 10 perc alatt, a svéd asztal és az étkező és a konyha közötti folyosó úszott a habban, mert hát az edény gyorsan kiürült, de senki nem mondta, hogy nem lehet utántölteni és újra kezdeni. Engem az egészben az lepett meg leginkább, hogy mindezt a gyereke és a gyerekvigyázók előtt kezdték el. Tüsi az elején még normálisan szólt, hogy be lehet fejezni, de amint kitette a lábát a csata helyszínéről, ismét kitört a háború. Mindenki, mindenki ellen volt, és áldozatokat is követelt a harc. A szeletelt sajt és a túró nem élték túl az ütközetet, mert nem voltak még letakarva és bizony beléjük szállt a szappan és így nyilván csak a kuka várta őket nem a hűtő. Mikor váratlanul megint visszatért Tüsi, aki ezúttal már vörösödő fejjel, közölte, hogy nem szól még egyszer, és kifejtette, hogy ha csak egyetlen kis gyerek is kényelmetlenül fogja magát érezni, azért mert mi „csatázunk”, és megtudja az iroda vagy a vezetőség repülünk. Hiába minden bizonygatás, hogy baráti játék és nem véres ellenségeskedés dúlt a pult mögött, Tüsi tántoríthatatlan maradt. A táborban úgy félnek attól, hogy valaki „kényelmetlenül” érzi magát, mint a tűztől. A balesetektől nem félnek annyira mint attól, hogy valaki kényelmetlen helyzetben találja magát.

Egyébként ma izraeli nap volt a táborban. Megkérdeztem Adamat, hogy mégis miért ma, azt mondta a nap nem számít. Hogy mitől volt ez izraeli nap fogalmam sincs, ha csak azt nem számoljuk, hogy a főépület elé lelógattak egy nagy izraeli zászlót. Ezen kívül semmi nem történt. Volt egy felhívás, hogy mindenki jöjjön kékben vagy fehérben aznap, de még ezen nemzetiségű embereink sem tartották ezt be. Lehet, hogy a kölyköknek volt valami elfoglaltság a témával kapcsolatban, de nekünk semmi, még a kaja is a szokásos volt. Készítettünk a napi menüről egy fényképet, hogy lássátok mégis, hogy néz ki. Nem csak az aznapi ételek vannak rajta, hanem főbb események (90%-ban persze a gyerekeket érintő események), furcsa törvények különböző amerikai államokból, születésnaposok listája stb. Nem egy nagy szám, legtöbbször meg sem nézem, Andrishoz meg el sem jut, mert a fejesnek osztják ki, és ha annyira akarsz az irodából kérhetsz magadnak is, de ismétlem szinte semmi nem érint bennünket róla, a kaja meg legyen meglepetés, úgysem értjük a mexikói nevüket általában.

Térjünk át a szombatra. A washingtoni sráccal már két napja megbeszéltem minden nap, hogy megvár este, hogy beszélgethessünk, mert régen kerítettünk rá sort, de folyton eltűnik. Csütörtökön egyszerűen nem jött pedig sokáig vártam rá, aztán Andris is csatlakozott hozzám. Pénteken szóltam neki, hogy ez így nem járja, legalább egy üzenetet küldjön valakivel, hogy  nem tud jönni, vagy a chef mellett lakik a felső étkező mellett, fusson le és mondja, hogy bocs ma nem fog összejönni. Pénteken is vártam rá, de némi késéssel befutott, hogy bocsi de nem tudom elszabadulni, és ment is vissza dolgozni. Szombaton végre elém jött és felmentünk a könyvtár előcsarnokába (picike) és csatlakoztunk Andrishoz. Elmesélte, hogy ma minden sofőr szabadnapos, egy meg beteg így csak ő dolgozik. És ha szállítás nem lenne elég a tábor meg a vasút között illetve a táboron belül még a külső szemetesekért is ő felelős, így fél perc nyugta nincsen, mert Mr. Speedo (alias Kávéfüggő) folyton őt zaklatja telefonon. Ráadásul egész napos munka után, ő lesz az éjjeli ügyeletes, és a telefonnal kell neki „aludni” mert ha keresik mennie kell. És nagy esélyes volt egy hívásra, mert a táborból valaki a kórházba vitt délután és elvileg este kiengedik, ami fél 9ig nem történt meg. Még két ásítás között hozzátette, hogy az éjjeli ügyelet után ő lesz a nappalos megint, tehát meg sem meri mondani hangosan, hogy hány órát dolgozik végig. Azért ez több mint embertelen, maradjunk annyiban. Ok, hogy nem megállás nélkül dolgozik hanem ha keresik akkor megy, de akkor sem tud nyugodtan pihenni mert fél füllel mindig a rádiót kell neki lesni.

Ez a szombat bekerülhet, fekete szombat néven is a naptárba nekünk. Az Andris egyik főnöke, volt akkora inkább nem részletezném, hogy mi, hogy meglepett bennünket egy „meglepetéssel” reggeli után. Közölte az Andrissal, hogy hétfőn nem mehet el szabadnapra, mert a kölykök nagyobbik része elhagyja a tábort és segíteni kell a vízi mentősöknek csomagokat pakolni. Most komolyan ember ezt szombaton kell bejelenteni, hogy hétfőn nem adsz szabadnapot? Nem hiszem el, hogy te is szombaton tudtad meg, vagy a tábor igazgató csak szombaton tudta meg, valaki kényelmesen a segge alatt melengette ezt az információt, és elfelejtette időben tovább adni. Igen, mert számomra az időben szó nem egyenlő ezzel a minimális idővel, mivel jól tudja mindenki, hogy mindig együtt vagyunk szabadnapon és, hogy a konyhások nem úgy ugrálnak, ahogy nekik tetszik. Mert az Andrisék megtehetik azt, mint, ahogy a Gergő is eljátszotta már, hogy reggel nem kelt fel dolgozni és így az a nap lett a szabadnapja a héten. Egyedül arra kell vigyázniuk, hogy hármukból csak egy lehet egyszerre szabadnapon. De a főnöknek ez nem volt elég, közölte, hogy szerdán meg jönnek a picik így akkor is szükség lehet a mindenesek segítségére. Na király, kilőttük a szerdát is. Mikor Andris ezt mesélte, már azt is tudtuk, hogy a kedd viszont a mexikói mindenes szabadnapja, de egyszerre csak egy lehet szabadnapon így az a nap is kiesett. Sebaj, beszéltem a Tüsivel, hogy szeretném elrakatni a szabadnapom máskorra, de nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hinné az ember, ha őt helyettesíti merő szívességből néha napján, és befogja a száját az ember, mert nem kapja meg a szabad óráit napközben, mindig pontosan érkezik az ember és utoljára hagyja abba a munkáját, és rendesen dolgozik és azt csinálja, amit kérnek tőle nem úgy mint a többiek és nincs rá panasz elvárhatja az ember, hogy pozitívan álljanak a kéréséhez. De  a válasz nem az volt. Meg is mondta a Tüsi, hogy éppenséggel megoldható lenne, de nem akar máskor elengedni, mert a hétfő túl könnyű nap lesz és nehogy már akkor dolgozzak. Mert neki az a terve, hogy mindenkit, akit csak tud hétfőn küld el szabira, hogy ne a könnyű napokon dolgozzunk hanem a nehezeken. Ez most megint egy rossz vicc? Van pofád megmondani a szemembe, hogy annyi szívesség után, amit neked tettem, és nem balhéztam dolgok miatt, amik jártak és mégsem kaptam meg, te közlöd velem, hogy túl könnyű nap lesz és ezért nem akarsz nekem segíteni?! Nehogy már egyszer nekem is jó legyen valami a konyhán nem igaz. Most komolyan miféle hely ez? Végül hosszas beszélgetés után abban maradtunk, hogy „alszik rá” egyet, és hogy olyan napon nem enged el, ahol már tele van, magyarul ahol már sok mindenki szabin van. Kimentem Andrisnak elmesélni mi történt mert pont az étkező mellett festegetett, ő meg elmesélte, hogy a Gergőnek meg csütörtökön van a szabija és kár is megkérni, hogy cseréljen, mert Washingtonba készül és nem egyedül. Mi a fene folyik itt, összeesküvés? Ja és ne felejtsük már el, hogy pénteken a konyhában szabi stop van, mert shabbatkor soha senkit nem engednek el. Összegezve nem mehetünk szabira: vasárnap, mert a héten már voltunk, hétfőn a csomagok miatt, kedden az Issac miatt, szerdán a csomagok miatt, csütörtökön a Gergő miatt, pénteken a Shabbat miatt. Amilyen hamar lehetett utána jártam, hogy kik vannak szombaton szabin, nehogy már oda se férjek be mert tele van, de ott szerencsére akadt egy hely, akárcsak vasárnap. A Tüsi végül ebéd után rábólintott a cserére, de a vasárnapot nem engedte kivennem, mert két egymást követő nap nem lehetünk szabin, ez a tábori szabály, így megegyeztünk a szombatban. Igen, jól számoltok kedves olvasók hétfőtől egészen a következő hét szombatjáig nem volt/(van) lyukas napunk. Mit ne mondjak repestem az örömtől és még duzzogni se nagyon volt jogom mert én kértem a Tüsit, hogy hadd mentek az Andrissal együtt és ő az én kedvemért adta a szombatot. Azonban az Andris főnökére már annál jobban volt jogunk haragudni, nem tudom mit szólt volna ha bemegyünk az irodába és közöljük, hogy minden hetedik napon kötelesek kiadni a szabadnapunkat, szóval mosolyogva bólogathatnak a hétfőre és nem agy játszva közölhetik, hogy nem mehetünk el aznap szabira. Nem mentünk be az irodába, balhézni mert nem ez lenne a táborban az első szabálytalanság, amire a fülük botját szem mozdítják.

Szerencsétlenségükre pont szombaton kaptunk az irodából névre szóló borítékokban kérdőívet, a táborról. Kérdeztek a munkánkról, hogy mint változtatnánk, hogy érezzük magunkat, ajánlanánk-e a tábort másoknak stb. Andris szépen megkért, hogy tegyem el a borítékot és ne töltsem ki ott helyben és adjam le az irodában mert annak nem lesz jó vége. Mert annál a kérdésnél, hogy min szeretnénk változtatni a táborban, vagy az egészségügyi résznél, hogy mikor aludtunk utoljára végig egy éjszakát lett volna mit írnom. Arra gondoltam majd szombaton kitöltöm egy kiadós alvás után, de attól függetlenül, hogy szelídebben fogok válaszolni igenis leírom majd a véleményemet, a két póló hordásáról negyven fok melegben, vagy az információ átadásról és az egész éjszakát átalvós kérdéshez is lesz mint írnom. Mégis mikor aludnék 8 órát, ami egy felnőtt embernek a minimum az egészséges élethez? Ha nem csinálnék semmi mást, csak munka után hazarohannék, megtusolnék, kimosnám a cuccaimat és lefeküdnék aludni akkor esetleg kijönne. De mégis ki él így? Hogy semmit az ég világon kívül, semmit nem csinál, csak felkel, melózik, eszik, melózik, fürdik, mos, alszik. Szerintem nincs ilyen ember, vagy ha van is az nem én vagyok.  Mert ez így nem egészséges.

Vasárnap reggeli terítés előtt egy kisírt szemű és még akkor is szipogó Naomi fogadott. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj már így reggel korán. Azt mondta, hogy tegnap este megtelefonálták neki a szülei, hogy a bátyja balesetet szenvedett autóval. Olyasmi válaszra számítottam, mint hogy álmos vagy nem találta meg reggel a kedvenc valamijét nem ilyenre. Sajnos a szülei nem mondtak neki szinte semmit arról, hogy hogy van a bátyja csak annyit árultak el, hogy a kocsi elég rendesen összetört és, hogy a szélvédő ripityára tört és, hogy a tesója még nem ébredt fel. Próbáltuk vigasztalni szegényt, de mit lehet ilyenkor mondani, mikor valaki az éjjel balesetet szenved és reggel még nem tudsz róla semmit csak, hogy a kocsi összetört. Ráadásul tovább aggasztotta Naomit, hogy tavaly az édesanyja szívinfarktust szenvedett és azt sem mondták el neki a szülei, hogy miért került akkor az anyukája kórházba. Kedves szülők, három variáció közül lehet ilyen helyzetben választani. Egyik, hogy úgy értékeljük a helyzetet és a gyermekünk korát és érettségét, hogy elmondunk neki mindent őszintén. A következő lehetőség, hogy úgy gondoljuk, hogy a gyerek még nem birkózna meg  egy ilyen hírrel és ez esetben tessék rendesen titkolózni és nem lebukni, ilyenkor el kell eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van ha muszáj hazudni is lehet. Személy szerint én utálom ezt az utat, mert úgyis mindig kiderül előbb vagy utóbb az igazság, akkor meg miért kell eljátszani egy gyerek bizalmát. De nagyon sokan választják ezt az utat is. A harmadik, ami szerintem egy óriási baklövés, amit Naomi szülei választottak, hogy megtelefonálták a messze lévő lányuknak, hogy a testvére súlyos autóbalesetet szenvedett, elmeséljük neki az autó állapotát, aztán teljes bizonytalanságban hagyjuk a testvére felől. Ha nem tudtak semmit még, minek hívták fel a lányukat az éjszaka közepén? Ha tudtak, miért nem lehetett elmondani? Én abban a hitben éltem, hogy a David (washingtoni srác) által mesélt tegnapi kórházas ügy ezzel egyenlő, mivel Naominak van egy bátyja a táborban. De kiderült, hogy nem mert nem ez a bátyja sérült meg hanem a másik, sőt azt is mondta, hogy hatan vannak testvérek. Nagyon rossz volt nézni szegény lányt, ahogy keservesen sír, hogy mi lesz a testvérével. A szüleit nem érte el telefonon jó ideig, pedig nem is egyszer próbálkozott, két sírás között. Végre délelőtt felvették a telefont, és annyit mondtak, hogy a testvére felkelt és össze-vissza van vagdosva a bőre, mert a szélvédő kitört és rápotyogott. Délután már nem kellett neki bejönni dolgozni, mert amúgy sem csinált semmit, de ez most nem volt baj. Az igazgatóktól kapott három nap szünetet, hogy haza tudjon menni a családjához. Mikor visszajött kiderült, hogy tényleg sérült a bőre a bátyjának sok helyen, karmolásos sebek, nem komolyak szerencsére, és hogy eltört a karja. Ennyivel megúszta a balesetet.

Ma volt az utolsó vacsorájuk, a kis törpéknek a táborban, legalábbis a többségének. Mert egy nyár alatt két turnus van, és van olyan gyerek, akit a szülei egész nyárra beraknak ide. Megkérdeztem az egyik felügyelőt és azt mondta, hogy az iskola kezdés után egy héttel már itt vannak a gyerekek és ha egész végig maradnak, akik két héttel a suli kezdés előtt érnek haza, vagy fordítva? mindegy lényegtelen. Belegondoltam, hogy a szülőknek dolgozni kell, esetleg nincs nagymama vagy nagypapa a közelben, aki vigyázhatna rájuk így tényleg meg kell oldani a gyerekek elhelyezését. De nem ezen csodálkozom. Hanem, hogy, amikor leadták a gyerekeket a szülők volt néhány percük elköszönni, majd a látogatás napján volt egy napjuk a szülőknek a gyerekeikkel lenni és ennyi. Nem megy haza a gyerek hétvégente, akkor sem ha fél órára lakik a tábortól, és nem látja a szüleit csak egyszer egy turnus alatt, ha az érkezést és a távozást nem számoljuk. Érdemes is éjjel-nappal (jobb esetben) melózni azért, hogy a gyereknek eggyel több műszaki kütyüje vagy márkásabb nadrágja legyen, de ha megkérdeznénk a gyerekeket, hogy milyen színű az anyjuk szeme nem tudnák megmondani, mert nem is látják a szüleiket. Akármilyen jó buli is lehet a tábor egyesek számára, ki ne akarna a saját ágyában aludni néha, ki ne akarna a saját játékaival játszani, akkor felkelni mikor akar, és nem mikor ébresztik, hogy reggeli…Mert, hogy egész nyáron nyomorult gyerekeket fektetik és keltik, mi ebben a buli nyáron? A fene se akarna hajnalok hajnalán azaz reggel 8kor reggelizni jönni főleg ha olyan kaja van, amit esetleg nem is szeret, csak mert ezt kell csinálnia. Szóval ott akadtam meg a mesélésben, hogy tudták a kölykök, hogy utolsó vacsorájuk lesz a táborban, hát ennek megfelelően viselkedtem. Kikértek mindenfélét, amiről tudták, hogy nincs a konyhán vagy nem fognak kapni. pl. pillecukrot, palacsintát (vacsorára sose volt), gofrit stb. Ezzel szórakoztak egyesek egész vacsora alatt, hogy élvezték, hogy bosszankodunk, hogy nem hagynak minket dolgozni és kiszolgálni azokat, akik normális kéréssel jöttek. Aztán, mire rájöttünk melyik gyerekek képesek kiállni a sort, csak azért, hogy ezzel hecceljenek minket levegőnek néztük őket. Akkor jött a „turnus váltás” más kölykök jöttek és olyat kértek, amit adhatunk. Ki is hoztuk a konyháról vagy a raktárról, esetleg a hűtőből, amit kértek, csak hogy eltűntek mire kiértünk vele az étkezőbe. Megszámolni se lehetett volna hányszor játszották el, hogy kértek ezt vagy azt, aztán felszívódtak mint szürke szamár a ködben. Ráadásul a kis mocskok valakitől megtudták, hogy a gyümölcsös hűtőkamra van a legmesszebb, az emeleten folyton gyümölcsöt kunyeráltak, ami persze a svédasztalra került mert nem várták meg. Ebben az volt a veszélyes számunkra nézve, hogy védtelenek voltunk mert nem tudhattuk, hogy ki kér tényleg valamit és ki, aki csak az ugratás kedvéért könyörög. Ezért kénytelenek voltunk minden alkalommal próbát tenni, hogy hátha pont az aktuális bambiszemű nem hazudik, hanem tényleg várni fogja a kaját.  De még ezen is túlmentek, a zsúrkocsira nem felrakták a szennyes edényeiket, hanem elkezdtek célba dobálni a kocsira. Repültek ott a poharak, villák és a tányérokat sem kímélték, ne ezt már valamelyik gyerekfelügyelő kiszúrta és végett vetett ennek az ostoba játéknak, de addigra már tiszta piszok volt minden. Amikor mindenki elhagyta a termet, döbbenetes felfordulást hagytak hátra, minden tiszta „moslék” volt, a föld tele volt evőeszközökkel és szalvétákkal a megszokottnál nagyobb mértékben.