Elérkeztünk egy újabb szünnaphoz. Úgy döntöttünk, hogy most a tábor nyújtotta szórakozási lehetőségeket fogjuk kipróbálni. Reggelit ágyba kaptam, mert nem bírtam kimászni, nem vitt rá a lélek, hogy felkeljek azért negyed 8kor a szabadnapomon, hogy egyek. De Andris nem akarta elmulasztani az étkezést, hiszen ki tudja milyen ebédet akarnak feltálalni, így hozott nekünk reggelit. Miután megettünk mindent és összeraktuk a szennyesünket, hogy leadjuk a gyűjtőhelyen, hiszen hétfő a mosás napja és reggel leadjuk és 2-3 nap múlva visszakapjuk. De ha hamarabb jönnek a kocsival a szennyes zsákokért, mint hogy leadnánk, akkor így jártunk és következő héten lehet újra próbálkozni. Azért is volt fontos, hogy most elérjük mert múlt héten lekéstük és a nagyobb darab cuccainkat azért nem szívesen mosnánk kézzel pl. ágynemű, törölköző stb. A napot a Teva házban kezdtük, ahol az állatok vannak. Kívül van egy kifutó a két kecskének, és belül vannak a többiek. Természetesen leginkább a tengerimalacok érdekeltek, de azért előtte megnéztem mijük van még. Volt egy állandó mozgáshiánnyal küzdő görögteknősük, és több fajta kígyójuk is. Naná, hogy nem mérgesek hanem csak „snassz” dögök voltak azokból is a viszonylag kis méretűek. Az egyiket, a gondozójuk ki is vette, azt hitte nálam ezzel jó pontot fog szerezni, de nem jött neki össze. Megkérdezte, hogy meg akarom-e simogatni, de szerintem az arcomból kitalálta, hogy nemleges lesz a válaszom. Az alsó polcon  két külön ketrecben voltak, nyuszik egy kis fiú és egy kislány. Ahhoz képest, hogy kígyók laknak a fejük felett nagyon kényelmesen elpihengettek. Igaz, hogy tényleg tenyérbe fogható méretű kígyójuk volt, nehezen ártana szerintem még egy egérnek is, nem hogy egy nyúlnak. És a két nyuszi között ott voltak  a tengerimalacok is. Két kisfiú, testvérek. A ketrec méretűk annyira nem volt rossz, persze mindig lehetne nagyobb is, viszont nem újság de egyéb fajta papíraprólékon voltak. Barátságos, nyugodt malackák voltak, és simán ki lehetett őket venni, mindenféle ellenállás nélkül, és igaz csak egy de volt házuk is. A nő kivette a néhány gyereknek (akik mögöttem osontak be), meg nekem őket. A néhány finomságot, amit a konyhából vittem nekik örömmel elfogyasztották. Észrevettem, hogy a körmük kicsit hosszabb a kelleténél, de még nem volt túl vészes, korrigálható mulasztásnak gondoltam, hogy egyszer kimaradt a körömvágás. Megtudtam, hogy a malackák gazdija a táborban van, és hogy Wendynek hívják. Nekem se kellett több másnap már meg is találtam és felajánlottam neki a segítségemet a gondozásukban. Mondta, hogy nem meri levágni a körmüket, de mikor felajánlottam, hogy én segítek, nem mondott rá semmit, így küldtem neki egy oktató videót, hogy hogyan kellene megoldani. Szerdán már szólt is, hogy levágta nekik, meg hogy milyen hasznos volt a videó, köszöni. A papír alomról is beszélgettünk és javasoltam neki, a minél hamarabbi pelletre vagy forgácsra váltást. Remélem ezt is megfogadja majd.

Következő pihenőhelynek a strandot céloztuk meg, ahol sajnos a gyerekek is lent voltak. Elég lármásak, de mit lehet tenni, legalább muszáj lesz a vízi mentőknek fogadni minket is, mert sokszor azt mondják, hogy nincs nyitva a strand. Kezdetnek lefeküdtünk napozni, hát nem tudom összesen kibírtunk-e 20 percet a füvön elnyúlva és már indultunk is a stégre. A stéget két részre osztották az egyik része a sekély vizet, a másik meg mély vizet fogja körül. Emellett a még mélyebb részen, ahol tilos fürdeni van a bolya sor, a kenuknak és mini vitorlásoknak. És itt van az víziugráló, trambulin. Andris szerette volna kipróbálni, de ha itt vannak a gyerek az a kifogás, hogy velük együtt nem lehet rámenni senkinek, a meg nincsenek gyerekek azt mondják, hogy zárva van. Talán majd később nekünk is megengedik. Nekem nem volt kedvem úszni, mert mindenki a lépcső mellett beszélgetett és nem akartam átvágni az egész tömegen. Igen, beleugrani még sikerült volna nekem is, de kijönni már nem biztos, hát nehezen tagadhatnám le, hogy milyen pocsék voltam tesiből. Andrist mindez nem zavarta, ő belevetette magát a habokba és úszott néhány kört. Amikor megunta az úszást, összepakoltunk és elmentünk haza letenni a cuccunkat. Régóta szerettük volna kipróbálni az íjászkodást így eldöntöttük, hogy átmegyünk a tinédzser oldalra, mert ott nagyobbak az íjak és ott van ismerősünk. Ahogy elindultunk, észrevettem egy termetes kígyót keresztben az úton, ha lehetett volna sem akartam volna kikerülni, de hosszában átérte az utat. Andris szerint 1,5 méteres bőven megvolt és inkább a két méter felé közelített. Csináltunk róla néhány fényképet, de mint láthatjátok megszenvedtem vele, hogy beleférjen egy képbe az egész állat. És persze ezzel a hatalmas példánnyal sem lehet semmit csinálni, mert nem mérges fajta. De nem kellett sokat várni arra, hogy arrébb menjen, mert viszonylag gyors tempóval készült valahová. Megadva a kellő tiszteletet követtem egy darabig, hogy további fényképet csinálhassak róla, de aztán eltűnt a bokrok között.

A másik oldalán a tábornak viszonylag könnyen megtaláltuk Adam (Edem)-et mert ő lenne az íjászat oktató. Készségesen felajánlotta, hogy megmutatja az alapokat, de előre szólt, hogy 20 perce van csak mert a másik oldalra kell mennie. Ez egy kicsit lelombozott, de aztán már kezdődött is az óra, ami néhány gyors mondatból és egy példa lövésből állt. Minek is tovább ragozni, gyakorolva a legjobb tanulni. Az első lövésem elment az erdőbe, még a céltáblák mögött kifeszített hálót sem találtam el. Valahogy nem bírtam összehangolni a bal és a jobb kezem és még az Adamra is figyeltem közben. Megkért, hogy ha nem muszáj ezt ne ismételjem meg, és eleget tettem a kérésének. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy alig néhány méterre voltunk csak a céltábláktól, de ettől függetlenül Andris elég jól lőtt. Csak, hogy kicsit helyre állítsam a jó híremet, azért engem is dicsért az Adam néhány lövésemnél. Azt tudtam korábban is, hogy az oktatónk, Izraelből jött és szeretek beszélgetni így felhoztam neki egy az országával kapcsolatos kérdést. Megkérdeztem tőle, hogy egész pontosan mi az az intelligence force. Nagy kerek szemekkel nézett rám, és megkérdezte, hogy melyik izraeli srác meséltem nekem erről. Mondtam, hogy senki csak a gyerekek a szalvétatartókon lévő jó tanácsokat, viccből lecserélték néhány emberről szóló hírre és az egyiken az állt, hogy az egyik izraeli srác ott szolgált. Azt mondta az egy fajta része a hadseregnek náluk, azok akik nem a fronton dolgoznak és nem is gyakorlatoznak hanem irodákban vannak csak. Ezt követően szót, szó követett és nagyon sokat beszélgettünk az országáról és a szokásaikról, egész konkrétan több mint másfél órát beszélgettünk. Közben persze íjászkodtunk is, de mindkettőnket szórakoztatta a téma így nem bántuk, ha néha a kezünkben felejtettük az íjakat. Andrisnak esélyes sem volt megszólalni, de utólag azt mondta, hogy nem is akart mert látta milyen jól elcsevegünk és számára is érdekes volt, amiket a srác mesélt. Már egy hét is eltelt de néha még mindig eszembe jut, amiket mondott és úgy érzem, hogy még ülepednie kell néhány dolognak bennem a témával kapcsolatban. Megpróbálom felidézni miket mondott, mert szerintem benneteket is érdekelhet. Van néhány homályosabb részlete a beszélgetésnek, mert voltak olyan szavak, amiket mi írtunk körbe nagyon nehezen és volt, amikkel neki gyűlt meg a baja, de az angolja jobb volt a miénknél és nem elég, hogy az akcentusával is meg kellett küzdenünk még a beszéd tempója is gyorsabb volt a megszokottnál, így az esetleges történelmi pontatlanságokért felelősséget nem vállalok. Ennek ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy az angol tudásunk „életképes” nem pedig „nyelvvizsgaképes” mert lazán elcsevegünk mi bármilyen témában, bárkivel max. nem hiba mentesen és nem egy ostoba magnó szakadó adását irkáljuk papírra, mint nyelvvizsgán. A beszélgetés sorrendjére azonban már egyáltalán nem emlékszem így igyekszem a lehető legkevesebbet csapongani, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Felhívnám a figyelmet, hogy a következő sorok, nem az én véleményemet takarják hanem a mesélőjét, Adamét.

 Azt mesélte az Adam, hogy van egy izraeli család a táborban, akik behívták a házukba csak mert egy helyről jöttek és megvendégelték. Azt tanácsolták neki, hogy érezze jó magát itt, gyűjtsön sok tapasztalatot de amint, kitombolta magát menjen haza, mert ott van az ő helyük a saját országukban, és bízzon bennük mert ők tudják, hogy hiba volt letelepedni egy idegen országban. A mesélőnk is egyetértett ezzel, és úgy gondolja, hogy sehol máshol nem akarna élni hosszabb ideig, csakis otthon. Megkérdeztem, hogy nem fél-e otthon, hogy tényleg oda akar-e családot alapítani. Erre kimerítő választ kaptam. Számára természetes dolog és magától értetődő, hogy ahova tartozik ott kell élnie és teljesen mindegy, hogy mi folyik az országában. Azt mondta, ne úgy képzeljük el a hazáját, hogy mindenki golyóálló mellényben közlekedik és ki sem merészkedik otthonról és retteg. Azt hozta fel példának, hogy én félek a kígyóktól, de néhány itt töltött hét után már nem sikítok ha látok egyet, hanem csak megvárom míg elmegy vagy szimplán kikerülöm. És ha számomra elég volt ennyi idő a viselkedésem és a gondolkodásom megváltoztatására, akkor képzeljem el, hogy valaki ebbe a helyzetbe született és számára ez a „normális”. Azt mondta ugyan olyan nyugalomba élnek-halnak az emberek náluk is mint máshol, csak a környezetük és a körülmények kicsit mások. De ott is lehet élni és nem csak rettegni állandóan. Kérdeztem, hogy nem félnek-e a pénzük elértéktelenedésétől, de erre is csak rázta a fejét. A nagymamája halálakor találtak aranyat a pincében, de azt mondta, nem jellemző náluk, hogy aranyban tartanák a megtakarításukat, hisznek az országukban. És még a nagymamája sem halmozott fel húsz évre elengedő élelmet, mint, ahogy én azt elképzeltem, ők is járnak bevásárolni olyan sűrűn mint mi, és nem „lejmolnak mint a hörcsög”. J Mutatott zenét, ami az ő „népzenéjük”, azért az idézőjel, mert modern zenét mutatott, mint ahogy nálunk is vannak a magyar együttesek, akik modern zenét csinálnak és vannak a tipikus népzenei együttesek. Na ő az előbbi típusból mutatott számokat. Azt mondta náluk alig van más témájú zene, szinte csak az élet élvezetéről, a boldogságról és a nőkről vannak dalszövegek. Az ő népének szüksége van arra, hogy kikapcsolódjon, hogy elfelejtse a külvilágot és, hogy emlékezzen rá, hogy jó élni. Ez az oka ennek a zenei szokásnak. Tovább is ment, azt mondta, hogy nem is jut eszébe olyan szám lehet nincs is, ami szomorú és boldogtalan témát dolgozz fel mert az emberek nem hallgatják, mert nem akarnak folyton a rosszra gondolni. Bezzeg nálunk mennyi ilyen szám van…A beszélgetés új irányt vett. Elkezdett elindulni krisztus előtti időkből magyarázva, hogy a vallási eltérés miben rejlik az arabok és köztük, de ez a része a dolognak kevésbé fogott meg. Ha valakit érdekel erről a részről bármelyik otthoni könyven is olvashat. Engem inkább  a személyesebb, a könyvekben nem olvasható tények és tapasztalatok érdekeltek. Adam szerint ha lenne egy arab a táborban (nyilván egy zsidó táborban nem fogunk találni, de ha mégis lenne), akkor neki semmi baja nem lenne vele. Mert, hogy az izraeliek és az arabok nincsenek jobban. Ugyan olyan embernek tartaná, mint bárki mást és nem utálná csak a származása miatt. De ő szinte teljesen biztos benne, hogy ez a viselkedés nem tükröződne az arab srácban. Szerinte a mi képzelt arab személyzeti tagunk igencsak ellenszenvvel közeledne hozzá és az utálat minden jelét felfedezhetnénk rajta irányában.  (Ennél a résznél iszonyatos tempóval kezdett hadarni és néha elvesztettem a fonalat, hogy akkor most ki, kivel, mikor, hogyan, miért, mit. A dolgot nagyban nehezített, hogy  a számára annyira alapvető helységnevekkel csak úgy dobálózott persze én földrajzból is épp olyan elmaradott vagyok mint töriből vagy tesiből, ráadásul angolul így néha nem tudtam épp melyik „megyéről” vagy városról beszél.) Nem tudom ő mit szólt volna ha nekiállok Győrről vagy Szombathelyről beszélni vagy egyéb olyan városokról és területekről, amiknek a nevében olyan betűk vannak, amiket nem is ismerhet. De igyekszem összerakni helyen a puzzle darabokat a fejemben.) A földre lerajzolta az országa egyszerűsített környezetét és azt mondta, hogy annak idején mikor az országa hivatalosan függetlené vált rögtön másnap öt szomszédos országtól kaptak hadüzenetet. Minden szomszédjuknak az ő területükre fájt a foga, de ők nagyon békés nép az ő álláspontja szerint és felajánlottak két országnak is területeket, ha nem indítanak háborút és ellenségeskedést. Hogy a többinek miért nem ajánlottak fel vagy nekik is ígértek csak arról nem beszélt nem tudom. Persze a területeket nem mindenki fogadta el. Adam szerint a kezdetekben az országa egyedül állta a sarat, de aztán az amerikaiaktól kaptak segítséget. Szerinte ők jó barátai a hazájának és teljesen biztos benne, hogy ha olyat kérnének cserébe az országától, ami nekik nem lenne szimpatikus se perc alatt kihajítanák őket az országból, mert nem engedik őket visszaélni a helyzettel. Amikor a földrajzot kezdte átugrani, Andris megállította egy percre és az ő térképe mellé lerajzolta a miénket. Megmutatta neki, a régi Magyarország méretét és megmutatta mi maradt belőle. Nagyon bólogatott a srác, értette miről beszélünk.

Ők azt gondolják, hogy mennyire jogosan döntse el mindenki, hogy az ő hadiparuk a legfejlettebb a világon, mert másra szinte nem is költenek.  Neki az a véleménye, hogy szükség lenne az oktatás fejlesztésére is, de a hadászati fejlesztésekre is nagy szükségük van. Azt mesélte, hogy ha bombázás vagy egyéb támadás van az országukban, megnézik radarokkal, hogy melyik helyet veszélyezteti fenyegetés és ha nem „fontos” helyet, tehát lakott területet, óvodát, iskolát vagy hasonlót céloznak meg, akkor nem csinálnak semmit. Meg sem próbálnak tenni ellene semmit egyszerűen hagyják, hogy bombázzanak. Ha azonban fontos terület kerül veszélybe, „riadót fújnak”. Érdekes gondolkodás mód, de hát ennyi év után gondolom már másképp látnak néhány dolgot mint mi. Az is elhangzott, hogy náluk tilos a fegyvertartás, nem úgy mint itt Amerikában. Mert ijedség, túlreagálás, téves megítélés miatt emberi életek veszhetnek el és ők ezt nem akarják. Azt mondta, ha egy civil fegyvert hord magánál az komoly következményekkel néz szembe, most hirtelen nem emlékszem, hogy élete fogytig tartó börtönt vagy „helyben lelőhető” megnevezést kap. Bármelyik is, nem kockáztatják meg, soha. Az utcákon mindig egyenruhások vannak, ők védik a lakosokat, náluk van a fegyver, ők a védelem és annyira megbíznak bennük, hogy nekik ez elég is. (Néha ijesztően nagy bizalommal beszélt néhány dologról.) Az is szóba került, hogy náluk kötelező katonának lenni, nem mintha ez nem lett volna egyértelmű. A férfiaknak minimum három évet kell a seregben tölteni az elején, a nőknek meg kettőt. Ez idő alatt hazamehetnek ha jól rémlik két hetente és ünnepekre is. Nagy megdöbbenésemre Adamnek volt arab bajtársa a seregben, akivel kezdetben nehezen találták meg a hangot, de aztán „befogadták” mindenféle fenntartás nélkül. 18 évesen sorozzák be őket, és nekiállnak tanulni és gyakorlatozni majd irány a terep. Ha jól rémlik, két éve után mennek terepre először. Azt mondta, hogy töménytelen szabály van arra, hogy a fegyverrel mit lehet és mint nem lehet csinálni, mikor, hol, kire, miért, és hová lőhetnek. Számára borzalmasan frusztráló volt, hogy hónapok teltek el mire először lőhetett fegyverrel, természetesen még nem éles helyzetben. Azt mondta, számtalanszor bizonygatták a feljebbvalójuknak, hogy nem idióták hadd lőjenek már, de mindig az volt a válasz, hogy még nem.  Kiemelt két fontos szabályt, amit kötelező terepen betartani, mielőtt lőhetnek. Az egyik, hogy a másiknál kell legyen fegyver, a másik meg, hogy látniuk kell, hogy szándékában áll használni azt. Mert ha egyik nem teljesül, akkor a saját honfitársaikat is lelőhetnék akár tévedésből is. Voltam olyan bunkó, hogy megkérdeztem, hogy lőtt-e már emberre. Azt mondta, nem ölt még embert és hogy sok gyerek megkérdezte már. Erre kiigazítottam, hogy én nem ezt kérdeztem, hanem, hogy lőtt-e már emberre mert mint tudjuk a kettő nem ugyan az. Nem akart válaszolni a kérdésre, ügyesen terelt, de ennek ellenére azt mondta, hogy nem sértődik meg a kérdésen, és nem érinti kellemetlenül, de mégsem válaszolt direkt módon. A válasz kesze-kusza volt és nehezen lehetett volna belőle kihámozni, hogy végül igen vagy nem lenne a kérdésre a válasz, pedig többször is feltettem neki, mert azt mondta nem zavarja engem meg érdekelt. Szerintem végül is igen lenne a helyes válasz, de ez csak egy tipp részemről nem állíthatom 100%-ig biztosan. (Tudom, hogy megmondta volna az igazat, ha zavarta volna. Nem szívbajos ilyen tekintetben. ) Mesélte, hogy amennyire csak lehetséges, mindig kerülik az emberi életek kioltását, így füstbombákat használnak inkább vagy figyelmeztető lövéseket és ha nagyon muszáj akkor céloznak csak emberre, de akkor sem feltétlen halálos sebre törekednek. Két kategóriába sorolják a Nem jogos parancsokat a seregben. A kisebbik rossz, az illegális parancs, amikor ha megteszed jelentened kell, hogy ilyen parancsot kaptál, de csak azt ítélik el, akitől a parancs származott. (Hogy megteszed-e azt nem került szóba.) Ilyen például ha felettesed pénzt „kér” tőled.  És vannak az abszolút tilos parancsok, ahol te is börtönbe került nem csak ő ha megteszed erre példának a nem megengedett fegyverhasználatot mondta. A testvére néhány hónapon belül jön a seregből haza öt év után (nem tudom neki miért nem három év volt) és azt mondta, nem érdekli, hol tart az Adam élete, de menjen haza hozzá mikor hazaér.

Amikor letelnek a kötelező évek folyathatják az életüket, persze dönthetnek úgy is, hogy maradnak a seregben. Tehát 21 évesen kezdenek el gondolkodni róla, hogy milyen főiskolára menjenek és mit tanuljanak. Azért csak gondolkodni mennek mert ha jól rémlik kötelező és nem csak szokás 6 hónapot semmittevéssel tölteni a sereg után. Egyszerűen elmennek külföldre „nyaralni” visszavonulnak kicsit és gondolkodnak, felfrissülnek. De a diploma nem maradhat el, mert az ő bevallása szerint lehetetlen akármilyen munkát kapni náluk diploma nélkül. Kérdeztem, hogy és mi van a kétkezi munkásokkal és nem értette mire gondolok. Azt mondta náluk mindenkinek van diplomája mert „ember sem vagy” anélkül. Ha jól rémlik (mert elég sok dátum, és időpont vagy időintervallum hangzott el) akkor 5 évente 6 vagy hasonló mennyiségű hónapra egészen 50 éves korig szolgálatba helyeznek újra és újra mindenkit. Ez nem azt jelenti, hogy fogják az egész életüket és hátrahagyják hanem „ügyeletesek” és folyamatosan készültségben állnak, hogy mikor hívják be őket. De ami számomra nagyon furcsa volt, hogy a behívásra mondhatnak nemet is. Azt mondják, hogy most nem alkalmas, mert olyan családi vagy élethelyzetben vannak, hogy nem tudnak menni. Őszintén szólva nem értettem, hogy akkor miért nem mondja ezt mindig mindenki, de náluk teljesen más a gondolkodásmód ez ebből a rövid beszélgetésből is kiderült. Furcsa volt néhány dolog, amit mondott és ha rákérdeztem számomra logikusnak tűnő dologra úgy nézett rám mint egy mint egy ufo-ra. Azt mondta, amikor behívják őket, törvényi védelem alatt állnak, tehát a korábbi munkahelyükről nem lehet őket kirúgni és visszatérés után vissza kell őket venni a korábbi pozíciójukba, és nem lehet lefokozni őket a munkahelyükön stb. és ezt ők be is tartják. Kérdeztem, hogy mi történik ez idő alatt a magánvállalkozásokkal. Na igen, ezzel a kérdéssel megszenvedtünk, tudni illik ő nem értette mit jelent az, hogy magán vállalkozás. Hosszú perceken át magyaráztuk neki akkor már Andrissal együtt, hogy mi is az és nem nagyon értette. Nem akarta vagy tudta felfogni, hogy mi a fenének kell saját az embernek saját maga számára „munkahelyet” teremteni. Magyaráztuk mi, hogy ha ő íjászatot akarna oktatni és nem iskolában vagy valamilyen szervezetnék megteheti így önállóan is (ahol akarja), mert így törvényes. Mondtunk mi sok példát és körbe is írtuk egy jó pár fajta módon, de látszott rajta, hogy ez a fajta mentalitás számára ismeretlen, ez az „önmagunkért”. Mesélte, hogy náluk ez a fajta dolog, még hasonló változatban sincs. Náluk az együtt az abszolút jelszó. Náluk a megszólítás is „testvért” jelent. Két fajta megszólás van, de mindkettő testvért jelent. Az egyik ha valakit nem ismersz csak az utcán odamész hozzá, mondjuk megkérdezni az időt, a másik fajta testvér ha valakit régóta ismersz, vagy jóban vagytok. Az utóbbi számunkra is viszonylag könnyebben kimondható volt: „ahhh(r )i”. Erős torokköszörülős h hangot kell képezni, megmutatta egy párszor, igyekeztem, de hát én nem ezzel a nyelvvel születtem, az r meg azért van zárójelben mert alig lehet hallani, de ha elhagyod az sem jó. Na ezzel is viaskodtam, mert ha elhagytam nem jó, ha hangos gáz én nem tudom halkan. J Az is szó került, hogy náluk mindenki ölelkezik, hogy náluk a férfiak is adnak puszit egymásnak és ez természetes itt meg nem érintkeznek az emberek, még akkor sem ha lenne rá lehetőségük. Azt mondta neki ez nagy szívfájdalma, az édesapjának meg is telefonálta, hogy itt milyen „hidegek” az emberek és, hogy próbálja meg elképzelni ezt.

Az is szóba került, hogy náluk virágzik a turizmus, amit nehezen akarok elhinni, mert bármennyire is kíváncsi lennék a kultúrájukra nem tenném be a lábam olyan helyre, ahol bombák robbannak és fegyverek ropognak. Persze lehet mások másképp vannak ezzel, nem tudom. Azt is mondta Adam, hogy gyönyörű tájaik is vannak, amiket látni kell az életben, mert nem csak sivatagokat kell elképzelni. Az igaz, hogy igazi erdőjük nincs mit nálunk a Bakonyban vagy itt a táborban, de azért fás részük is van. És ha már a szép dolgok szóba kerültek, nem felejtette el közölni, hogy náluk a legszebbek a nők a Földön. Milyen érdekes, hol is hallottam már ezt?! Ja, megvan, otthon. Mindenki ezt hiszi a saját országáról, vagy csak néhány ország ilyen beképzelt? Adam azzal indokolta az állítását, hogy náluk egy átlagos családban legalább 4 különböző ország génjei keverednek, mert mindenki máshonnan jött. A saját családfáját is elmondta ilyen szempontból náluk a családban, ha nagyszülőkig nézzük a felmenőket, hat ország jött szóba, ha a születés helyét és a huzamos máshol élést is számoljuk. És attól szépek náluk a nők, hogy mindegyik másik ország szokásos vonásait hordozza. Tehát attól függően, hogy milyen „típust” szeretnél, olyat találhatsz magadnak. Szerény véleményem szerint ez az indoklás gyenge lábakon áll, mert attól, hogy sok ország „arcát” látod ott, még közel sem biztos, hogy szépek is, csak változatosak maximum. Mert vegyük alapnak pl. az angol és az amerikai nőket. Nem akarok ítélkezni de köztudottan csúnya lányok élnek mindkét területen és attól, hogy átköltöznek Adamék hazájába nem szépülnek meg sem ők, sem a gyerekeik. Persze a mi indokunk sem volt jobb, hogy mi miért hisszük, hogy szépek nálunk a nők. Mert, nem jellemző nálunk (annyira) a más országokkal való keveredés (még) és a magyar nők szépek. Miért? Csak.

  Ha arab akcentust hallanak náluk azért előfordul, hogy valakit megvernek az utcán. De szerinte mi nyugodtan mehetünk mert nem is nézünk ki araboknak meg az akcentusunk és a nyelvünk sem hasonlít rá. Megnyugtató gondolat, hogy kisebb lenne az esélye, hogy megvernek minket vagy megsérülünk. :S Izraelben van egy helyi kenyér féle, már akkor sem értettem a nevét így ne kérjétek, hogy leírjam. Annyit tudunk róla, hogy egyedi íze van, ami nem túl kellemes, de ünnepekkor még mindig ez kerül az asztalra. Az arabok (állítólag) azt a legendát terjesztik a saját gyerekeiknek kiskoruktól fogva, hogy ez a kenyér az arab gyerekek véréből készül, és ezért eszik ezt az izraeliek. Természetesen, ez marhaság. Ezzel a történettel próbálják meg az arab piciket már a kezdetektől ellenségnek nevelni, hogy egész életében emlékezzen rá, hogy miért kell őket utálni. Adam azt mesélte, hogy talált megkínzott gyerekekről készülő videót, ahol „eljátszották”, hogy tényleg gyerekek véréből készül a kenyér. Sajnos a gyerekek bántalmazása valódi volt,de nem izraeli részről (Adam szerint), de kenyér sütés ezen módja hamis.

Hogy erről mi az arabok véleménye rejtély marad számunkra, mert ne felejtsük el, hogy mindig azt a véleményt gondoljuk igaznak, amit „személyesen” mesélnek el, illetve amit először hallunk. Úgy gondolom, hogy sok tanulsággal szolgált ez a beszélgetés. Megismertem egy olyan szemlélet módot, ahol a hűség, a bizalom, a mindig együtt a jelszó. Ezek az emberek egy olyan világban élnek, ahol a legtöbb magyar napokig sem bírná. És nem sajnáltatják magukat, sőt keresik a boldog pillanatokat az életben és nem felejtették el, hogy azért élnek, hogy élvezzék az életüket. Csak azért, hogy tovább sírhassanak nem érdemes élniük és ezt ők pontosan tudják. Ez a szoros kötelék az emberek között minden vihart túlél, egymást segítve és akkora bizalommal fordulnak egymáshoz, hogy az életüket bízzák feltételek nélkül a honfitársaikra, függetlenül attól, hogy ismerik-e egymást. Otthon a legtöbb ember még az évek óta szomszédjára sem meri rábízni a lakáskulcsát, nem hogy egy vadidegenre az életét. Adamből a hazája feltétlen szeretete áradt végig, és az volt az üzenete számunkra, hogy ne féljétek az országunkat, mert oroszlánok vagyunk mi, harcban edzettek, de a barátok kezét soha nem harapjuk meg. Több mint egy hét eltelte után is úgy gondolom, hogy nagy lelki táplálék volt ez a beszélgetés számomra, felüdülés a sok eszetlen semmitmondó csevegés között. Néhány pillanatra belekukkanthattam egy olyan világba, ami számomra eddig sötét folt volt, elém tárták, hogy ők, hogy értelmezik az életet. Ezek szerint lehet nagy terheket mosolyogva is cipelni? Színpadiaskodás nélkül, de megtisztelve érzem magam, hogy beszélgethettem egy ilyen emberrel, aki vette a fáradtságot és a saját szabadidejében bemutatta nekem a birodalmát, és idegen vezetőm volt ezeken a számomra olyan félelmetes tényeken át.

Erről jutott eszembe, hogy néhány hónappal ezelőtt egy előre nem tervezett beszélgetésbe bonyolódtam valakivel. Amióta csak ismertem az illetőt mindig éreztem, hogy ő nem olyan mint a többiek, ő más, volt benne valami tiszteletreméltó, amit a fiatal kora sem tudott csorbítani. Már néhány éve ismerem a szóban forgó embert, és elég sűrűn szoktam vele találkozni, de nem az a könnyen megnyíló típus. De igazán egy bizonyos estén beszélgettem vele úgy igazából. Tőle is egy felejthetetlen élményt kaptam, a beszélgetésünk által, mert egy olyan világról mesélt nekem, ami kapcsolódik a valláshoz, de ennek ellenére a hittérítő kört mégis képesek voltunk mellőzni. Kölcsönösen tiszteletben tartottuk, hogy ő hisz bizonyos dolgokban én meg nem szeretnék, de ez nem akadálya annak, hogy az idegenvezetőm legyen ezen az úton. Bemutatta nekem, hogy ő miben hisz és az összes miértemre is válaszolt, sőt tovább mentünk személyes élményeket is mesélt nekem( és én is megosztottam vele néhány titkot, amit azelőtt és azóta sem meséltem el másnak), az élet csodáiból és megkockáztatta annak tényét, hogy nem fogok neki hinni, vagy furcsállni fogom, amit mondott. Nem tettem. Ebben az esetben is úgy éreztem, mint most az Adammal, hogy valaki megengedte nekem, hogy betekintsek egy olyan hó gömbbe, amit csak nagyon ritkán szoktak felrázni. Jó érzés volt végig nézni, ahogy a hópelyhek szállingóznak a kis gömbben és  ezáltal a valós szépségét láthatom a tájnak. Lesz néhány mozzanata ennek a felrázásnak, amire életem végéig emlékezni fogok, és talán lesz még olyan pillanat az életemben, amikor újra felkeresem ezeket a gömböket, hogy még egyszer felrázhassam őket, de az is lehet, hogy örök időkre pihenni hagyom majd őket és ezekre a tájakra én nem megyek többet kirándulni. A lehetőséget mindkét embernek köszönöm, akkor is ha az üzenet nem feltétlenül jut el mindkettőjükhöz.

Sajnos több időnk nem volt beszélgetni, mert elég rendesen kifutottunk a 20 percből és nem elég, hogy a saját vacsoránkat lekéstük még esélyes volt az is, hogy a gyerekek vacsoráját is fogjuk késni. Azonban az egyik mexikói srác olyan aranyos volt (mindenkinek megteszik, de azért mégis), hogy kettőnk részére hozott ki a konyháról alumínium tálcán kaját, mert a kicsik közé mégsem ülhettünk le enni. Miután otthon kényelmesen ágyból elfogyasztottuk a vacsoránkat, elérkezett a július negyedikére szánt tűzijáték ideje. Lementünk a partra és vittünk magunkkal egy takarót, hogy arra feküdjünk majd ki és úgy nézzük a műsort. Ahogy sötétedett egyre hidegebb is lett, így végül bebugyoláltuk magunkat a takaróba és úgy feküdtünk ott a tó parti fűben mint két hotdog. A tűzijáték mesés volt, bár Andris nem a valós fényeket nézte, hanem mindig azt kereste, hogy egy-egy fénycsóva, hová kóborol el a többitől. Volt néhány kilövés, ami nem sikerült jól, mert alig pár méterre a tó közepi stég fölött robbant fel és a fele a vízbe esett vissza.   Én ilyenkor féltem, nehogy valaki megsérüljön a vízi mentők közül mert, hogy ők eregették a rakétákat, de ilyenkor csak kacarászták. A tűzijáték után visszasétáltunk a szállásunkra és lefeküdtünk aludni, mert másnap munka várt ránk.