Már egy héttel el vagyok maradva a blog írásban így megpróbálok kicsit rákapcsolni és utolérni magam. A vázlatpontos, címszavas jegyzetem meg van, hogy mikről akarok írni, csak az a baj, hogy munka közben fejben mindig megírom, hogy mit akarok majd papírra vetni, de kétszer már nem olyan élvezetes, meg az időm és a net sem engedi nagyon a napi frissítést. A tervem, hogy most néhány napot összesűrítve mesélek el, és csak az izgalmas vagy valamiért érdekes eseményeket fogom kiemelni.

Andris mesélte, egyik nap, hogy néhány srác talált mérges kígyót a táborban ismét, de „semmi gáz tudjuk hol szokott lenni, valószínű ott lakik”. Szerintem meg ne őrüljetek meg, hanem azonnal menjetek be az irodába és jelentsétek mert ez nagyon nem vicces és egy vállrándítással nem lehet elintézni. Utána többször is faggattam Andris, hogy végül ezek az idióták szóltak-e a kígyóról vagy nem, de nem tudta ő sem. Az is tény azonban, hogy még senkit nem harapott meg tudtunkkal semmilyen kígyó nem, hogy mérges fajta, így megnyugodhattok, meg ha minden info igaz, akkor a tábor egy tőlünk távolabb eső részén fedezték fel a dögöt. Néhány nappal később pedig Andris produkált egy kilapított kígyót az úton, sajnos a találkozást a kígyó nem úszta meg. Kicsit sajnálom, de azért nem fogok sírni, hogy eggyel kevesebb van belőlük a táborban. Valószínűleg átmehetett rajta kocsival, de nem vette észre, mert nem mérges fajta volt, és itt azokat elengedik és türelmesen megvárják még átmennek az úton, vagy valami segédeszközzel átemelik őket a biztonságos részre.

Szintén ezekben a napokban felszolgáltak ebédre valami piteszerű ízét. Felül és alul tészta volt, középen meg sárgás-zöldes lében úszó, zöldség darabos és helyenként pulyakockát tartalmazó trütyi volt töltve. Az íze annyira nem volt rossz, de látványra bizarrnak tűnt és szedni sem volt egyszerű mert tört a tészta és folyt a lötty mindenfelé. Amikor repetát kért a személyzet, ami nekünk elég ritkán adatik meg (függetlenül attól, hogy jutott-e első kör étel mindenkinek vagy nem) nem tésztás hanem csak a középen lévő valamit küldték ki a konyháról tálban. Hát mit volt mit tenni, éhesek voltunk kenyérrel megettük azt is. A nem várt fordulat ott következett be, hogy vacsorára levest is ígértek. Fel is terítettük hozzá, de mikor szervírozni kezdtük hamar rádöbbentünk, hogy az ebédre kapott zöldséges trutyit (persze kenyér nélkül) kaptuk meg hígítva. Ez mindenkinek hamar leesett, így én voltam az egyetlen az összes személyzeti tag közül, aki szedett belőle, de két kanál után én is fintorogva félre toltam. Azért a konyha ekkora disznóságokat nem szokott elkövetni. A tonhal menü is felkerült a hétvégi étlapra, mint minden héten. Ilyenkor tonhal és tojás saláta van pitában, már mindenki kívülről fújja és utálja szinte mindenki. A kérdés, hogy már elsőre is utálta-e az illető vagy csak a hosszú hetek lefolyása alatt kapott tőle undort. A dolgot csak tetézi, hogy utálom a halat, így én nagyon díjazom, hogy ez minden héten felkerül az asztalra ráadásul, a tojás salátának csúfolt valamivel, amiről azt kell tudni, hogy nem fűszerezik csak összemorzsolják a főtt tojást hozzá. Legalább rendes tojásból van, nem abból a dobozos hígított valamiből, de a tojás „sárgája” majdnem olyan fehér mint a fehérje. Az íze, meg háááát, ha csukott szemmel kéne enni, biztos nem jutna eszembe a tojás, talán ha két lehetőség közül kéne választanom, úgy lehet eltalálnám. Ha már úgyis a kajáknál vagyunk elmesélem az egyik napi ebédet. Kivételesen nem én találtam fel a személyzetnek a kaját, mert máshol voltam, de mikor leültem enni a fiúk kétségbeesve kérdezgettek, hogy jön-e még valami. Nem értettem az aggodalom okát, és mondtam, hogy várjanak mert lehet nem tudják a lányok egyszerre kihozni az ételek, vagy már megint késik a konyha. Körbenéztem az asztalon és egyből megértettem mire fel a pánik. Az „ebédnek” nevezett fogás, héjában főtt félbevágott krumpli volt, ízlés szerint margarinnal vagy nélküle. Ez valami vicc? Én is nyújtogatni kezdtem a nyakam mint sokan mások várva, hogy további ételnek nevezhető valamik érkeznek a konyha felől. Az egész étkezés ennek jegyében telt, hogy mindenki sündörgött a konyhaajtó körül és leselkedett, meg fintorogva majszolgatta a krumpliját. Hát hiába a sok panasz meg, turkálás a tányérokon bizony a konyha komolyan gondolta, hogy ezt fel meri szolgálni ezt, magában. Már kezdtük számolgatni, hogy esetleg megkésett húsvéti böjtről lehet-e szó, vagy kóros hasmenéses járványt igyekszik a konyha megfékezni, de nem semmi. Így korgó hassal, bosszankodva és sok miértes kérdéssel hagytuk el az étkezőt. Na de a gyerekek sem jártak jobban nekik is ez volt a kaja, csak ők kaptak hozzá reszelt sajtot is. Arra is régóta készülök, hogy egyszer fogok írni a minden ebédhez és vacsorához kitett salátáról, ami persze csak a személyzeté, mert a gyerekek saláta bárból ehetnek. Számunkra mindennap a szokásos saláta van kitéve, csak néha olyan dolgok is belekerülnek, amiket a konyhán aznap már előkészítettek valamihez, csak nem használták fel, illetve, ami sürgősen felhasználandó. Az átlagos saláta számomra ismeretlen három különböző alakú és a zöld árnyalataira emlékezhető salátaszerű valamiből van és ehhez szoktak valamit mindig hozzátenni: káposztát, répát, paradicsomot, paprikát, kenyérkockát, uborkát, spenótot, zöldbab hüvelyét, főtt borsót vagy kukoricát. De amit mi magyarok nem értünk, hogy a következők miért kerülnek bele a fenti egyvelegbe: barack, málna, szőlő, kiwi, dinnye, alma. Számunkra roppant zavaró, hogy a rendes salátát itt nem különböztetik meg a gyümölcs salátától és összeöntik őket, majd ízlés szerint mindenki olyan saláta öntettel borítja nyakon amilyennel csak akarja. Gondoljatok bele, spenót málnával és ezersziget öntettel. Ki enné ezt meg közületek? Vagy barack, uborkával és másik fajta öntettel? Nem hinném, hogy most rohantok a hűtőhöz kipróbálni ezeket a mixeket.

Észrevettem, hogy rengeteg gyerek jár, One Direction (ejtsd: ván direksön) feliratú pólóba, hátizsákkal és egyéb felszerelésekben. Meg is kérdeztem Andrist, hogy mi ez, mondta, hogy a gyerekek szobái is tele vannak ilyen poszterekkel, és hogy ez egy fiú együttes. Hogy a szintjüket be tudjátok mérni, olyanok mint a Hannah M. és a Justin B. csak ők öten vannak fiúk, négy sötét egyforma hajú kölyök meg egy szőke van a bandában. Itt most ez a divat, minden kicsi meg van értük veszve. Ennek ellenére nem visz rá bennünket a lélek, hogy akár egyetlen másodpercre is de belehallgassunk valamelyik számukba, nektek sem ajánlanám.

Több bejegyzés is felkerült ma!

Elérkezett a függetlenség napja. Az itteniek az ünneplés miatt, a külföldiek pedig az újdonság miatt voltak izgatottak. Már reggel is lehetett érezni a levegőben, hogy itt valami készül. Már a reggelinél gyülekező gyerekek és felnőttek fején is amerikai zászló mintás sapkák, kalapok, kendők, hajpántok és két szarvra emlékeztető fejdíszek voltak észrevehetők. Sokan az ország színeit öltötték magukra, vagy póló vagy néhány esetben nadrág esetében is. Délelőtt a kézműves házban mindenki festhetett ruhát és testet is. Sok régi póló lett feláldozva a haza oltárán és esett áldozatul a soha ki nem jövő festéknek, de természetesen csak kék, piros és fehér színekben.  A fél táborban nem lehetett leveleket látni a fákon csak száradó ruhaneműket, na meg persze a festéshez használt újságpapír alátéteket szállni a levegőben. A test festés is nagy népszerűségnek örvendett, három fiú a hátára egy-egy betűt rajzoltatott fel: U, S, A, képzelhetitek milyen furcsa volt, mikor napközben helyett cseréltek egymással vagy egyikük eltűnt és mindenki kereste az értelmet a betűk mögött. Az indián harci festésre emlékeztető szem alatti sávos festés is megjelent az arcokon, de a három színű köröm sem számított ritkának. Biztos vagyok benne, hogy egy ki nem mondott verseny zajlott mind a kicsik, mind a nagyok között, hogy kinek lesz a legmenőbb és legegyedibb amerikás tárgya, ruhája, festése. Az ebédre a szabadban került sor, rántott csirke szárny volt a menüre tűzve valamilyen tésztás, szószos körettel és a szokásos salátával. Nem mondom, hogy rossz volt, de azért abban megegyezhetünk, hogy nem ez a leglaktatóbb kaja, amit ismerek, és igencsak szaporátlan volt enni. Annak ellenére, hogy a nekünk kellett kihordani a most már valóban svéd asztalokat az udvarra, jó ötletnek tartottam a szabadban lenni, úgy mindig csak az étkezőt meg a konyhát látom. Azonban, amikor megpakoltam a tányérom és kerestem valami ülőhelyet a nagy melegben már nem lelkesedtem a fűben evésért. Nem tudtam hova tenni a tányérom, mert a hangyáknak biztos volt egy kémjük és idejében jelentést kaptak arról, hogy most kell megrohamozni a főépület előtti füvet. A talaj is egyenetlen szóval az üdítős pohárnak is rimánkodni kellett egy sort mire megállt a földön. A hőségtől mi is a többiekhez hasonlóan bevonultunk a fák alá enni. A desszertet jól eltalálták, jég hideg görögdinnye volt kikészítve. A kölyköknél persze már előkerültek a csirkemellek és combok is, na és a köret is alaposan megváltozott. Már kezdünk hozzászokni, hogy még ételek tekintetében sem néznek bennünket egyenrangúnak vagy egyformán fontosnak. Délután újabb és újabb gyerekcsoportok váltották egymást a kézműves házban, de hogy a többiek mit csináltak, amíg nem voltak szem előtt azt nem tudom. A gyerekek a fűbe ültek le és felügyelőik által kijelölt helyen mozogtak. Nekünk meg adtak fejenként három kartondobozt meg két nagy méretű alumínium mély tálcát, hogy házanként osszuk ki. A kartondobozban műanyag étkészlet, szalvéta, kukás zsák, ketchup, mustár, majonéz csomag volt, míg a tálcákon meg a csirke és a saláta szerepelt. Mindenkinek elmondták, hogy melyik „házat” (gyerek csoportot) kell megkeresnie, de azt senki sem tudta, hogy mégis melyik csoport hol ül. Azért nem kevés a távolság a főépület, a strand és a sima tópart között ha cipelned is kell valami nehezet és természetesen forrót és ráadásul a domb különböző oldalain helyezkednek el. Elindultam a strand felé hátha ott lesznek, akiket én keresek és utánam kiabálták a konyhából, hogy most szóltak, hogy az én házam tényleg ott van. Legalább nem hiába megyek abba az irányba. Napközben találkoztam Andrissal, aki szólt, hogy este 9kor tűzijáték lesz a tó közepéről. Mindenki nagyon várta, ezzel akarták megkoronázni az ünnepet.

Több embernek is feltettem a következő kérdést, legyen szó akár angol (nálam a briteket kell ez alatt érteni), akár amerikai állampolgárokról. „Az angolok ma nem sírnak?” Volt olyan, aki nem értette a kérdést és olyan arccal nézett rám, amivel a kandi kamera sem találkozott még. (Nektek nem kell elmagyarázni, hogy miért kérdeztem ugye?) Na jó azért kicsit súgok hátha valaki másképp gondolkodik mint én. Amennyiben a történelem tudásom (ami igencsak hiányos és gyér) helyes, akkor azért ünnepelhetnek az amerikaiak ezen a napon, mert a britektől kivívták a szabadságukat és a függetlenségüket. A magyar példából kiindulva,( mert hát miben lennénk jók ha nem az állandó siránkozásban) szokás az elvesztett ország részekért sok-sok évig szív facsaróan sírni és a létező összes felelhető helyre kitenni, legyen szó hűtő mágnesről, pólóról, vagy fali papirusz tekercsről . Sok ember élete megváltozik egy ilyen nagy eseménytől így jogos a kérdés, hogy mit érez a másik fél. Az egyik angol srác azt felelte, hogy „Dehogy sírunk Kanada a miénk!” Hát jó ti tudjátok. Ugyan ezt a kérdést a washingtoni srácnak is feltettem, szerinte sem foglalkoznak a britek a dologgal. Az ő szavait idézve: „ Csak az a szar Kanada lett az övék.” Megkérdeztem, hogy miért tartja ennyire rossz helynek mire közölte, hogy csak néhány dolgot tudnak elmondani róla az emberek, hogy hideg van, hoki csapatok és, hogy iszonyatos az akcentusuk az ott élőknek. Eszébe jutattam, hogy a saját véleménye szerint, amit korábban mondott a Niagara szebbik fele is náluk van, és innen szinte semmit sem lehet látni. Erre egy vállrándítás volt a válasz, meg annyi, hogy legalább ez legyen nekik. Ennyit erről.

Ez a nap jó alkalmat kínált a „Mehikó” szülötteinek arra, hogy a saját függetlenségi napjukról meséljenek. Azt mondták náluk óriási bulik szoktak olyankor lenni akár 3 napig is. Mindenki az utcákon van, örül, nevet, táncol az utcán, mindenhol éneklés hallatszik és eszem-iszom megy megállás nélkül. Természetesen a tűzijáték náluk is nélkülözhetetlen kellék az ünnepléshez. Gergő és az egyik mexikói srác bementek New Yorkba, hogy megnézhessék az ünneplést. Mindketten csalódottan tértek vissza, és azt mondták, hogy ahhoz képest, hogy mekkora feneket kerítenek a dolognak és milyen nemzetközi hírnek örvend ez a nap, semmi nem volt. Gergőt megkérdezték, hogy látott-e már tűzijátékot ennyit megint arról, hogy mit gondolnak a magyarokról külföldön. De hát miért lepődünk meg mikor nem egészen tíz éve olyan kérdést tettek fel egy ismerősömnek Angliában, hogy még jurtában lakunk-e. Mondta, hogy természetesen és akkor most mutassák meg, hogy a laptopját hova teheti le és hol találja a konnektort. J A mexikói srác tényleg le volt törve másnap, mert szerinte ez semmi se volt ahhoz képest, amit ő otthon megszokott, volt egy kis tűzijátékocska (Gergő szerint otthon is lehet különbet is látni) majd miután vége lett, mindenki sarkon fordult és hazament. Ezek szerint nagyon jól döntöttünk, hogy Andris szülinapját már akkor is fontosabbnak tartottuk és inkább akkora kértük a heti szabadnapunkat és nem mostanra.

Visszatérve a táborra a vacsora barbeque volt, se semmi különbség nincs szemlátomást a grill, az szabadtéri sütögetés meg az ilyen hangzatos szavak között. Megint kitettük az asztalokat, ezúttal azonban három sort csináltunk és megfelelő sorrendben feltettünk rá mindent, majd a szakácsok nekiálltak grillen hamburger húst, meg virslit sütni. Annyi volt az extra, hogy volt vegetáriánus „hamburger hús”, meg vegán változat is, hogy ezeknek milyen az íze ne engem kérdezzetek, akik meg ezt választják nem ismernek jobbat, szóval sose fogjuk megtudni, mert én még a blog kedvéért sem kóstolom meg azt az ízét. Hatalmas tumultus alakult ki, mert az összes kis étkezős gyereket egyszerre hozták meg a három asztalhoz, majd 20 perc múlva megjöttek a középsősök majd őket követték záros határidőn belül a tinédzserek. Persze, hogy kifogytunk mindenből, ahogy ez lenni szokott, de most legalább látták a gyerekek, hogy a szakácsok nem elég gyorsak és nem a pincérekkel van a gond. Olyan jó lenne egyszer csatlakozni a rendezvényen résztvevőkhöz és azt csinálni, azt enni és akkor amikor nekem szimpatikus nem pedig végig nézni, ahogy órák szám mindenki eszik-iszik és nevetgél és jól érzi magát, rólam meg szakad a víz a napon az egyenruhában és fel-le futkosok vagy a svéd asztal mellett állok mint akit valami szobor, mert akkor pont nem jön senki. A mosogatólányok már megint jól jártak, mert papír kellékeket használtunk csak néhány merőkanalat és ételcsipeszt kellett elmosniuk és ők végeztek is. Amikor lefújták az ünneplést, akkor mi elpakoltunk és rendet teremtettünk kint és bent is. (Mert miért ne jönnének be enni az asztalokon, amikor meg lett mondva, hogy tilos, és lepakolták a tányérokat abrosz nélkül így viszont már nem koser az asztal, mert húst is ettek és sikálhatjuk át az egészet sokkal alaposabban mint egyébként.) Munka után Andris elém jött és megbeszéltük, hogy elmegyek átöltözni meg WC-re és mehetünk vissza tűzijátékot nézni. Mikor elindultunk a házunk felé elkezdett fújni a szél, és felhők kezdek gyűlni az égen. Vittünk magunkkal egy esernyőt és mire a fele utat megtettük a WC-ig bizony már csöpögni is kezdett. Bementem, Andris meg megvárt az ajtó előtt, mire kijöttem néhány percen belül már olyan vihar támadt, hogy hiába állt be Andris az párkány alá, és fogta maga fölé az esernyőt bőrig ázott. Az esőfüggönytől szinte semmit sem lehetett látni, és teljesen fekete lett az ég. A házunk néhány percre van a fürdőháztól de ilyen időben ez reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy elérjük ilyen időben, így a régi házunkhoz szaladtunk. A régi házunk van a legközelebb a fürdőházhoz, csak meg kellett kerülnünk, de mire beléptünk az ajtón már belőlem is csavarni lehetett a vizet. Dörgött és villámlott és az eső csak nem akart csitulni. Fél óra- 1 óra múlva már csak esett és nem szakadt így elhatároztuk, hogy hazamegyünk mert igencsak jól esett volna egy száraz ruha már mindkettőnknek, persze mire haza sétáltunk az eső is majdnem elállt. Ez pont arra volt jó, hogy a tűzijáték elmaradjon, amit azóta sem pótoltak be, gondolom elrakták jövőre. Következő héten (mivel lemaradásban írom a blogot) szintén szerdára esett a kinti sütögetés, tehát úgy tűnik heti program lesz, így elmondható, hogy semmi extra nem volt az ünnepnek okán a táborban. Mivel az ebéd és a vacsi is kint volt, még a főépületet sem díszítették fel, a zászló meg amúgy is mindig kint van a ház előtt, azt se vonják se fel se le, lehet már évek óta ott van. Bocsánat azt kifelejtettem, hogy este a gyerekek kaptak egy nagy tepsi amerikai zászlót idéző cukormázas tortát, amiből egyértelműen a személyzet nem kapott.

A Történethez tartozó képeket itt lehet megtekinteni:
https://picasaweb.google.com/113246440320526942326/USA?authuser=0&authkey=Gv1sRgCP2U17bagub7Ug&feat=directlink

Andris születésnapja alkalmából ma elmentünk megnézni New Yorkot. Más választásunk nem lévén reggel fél 8kor indultunk, ami nem csak a korai időpont miatt kellemetlen hanem mert a reggeli negyed 8kor van, így siettünk kellett a reggelivel. De ügyesek voltunk mert nem csak a reggelit ettük meg, de csomagoltunk két doboz (2 dl) alma levet, két yoghurtot és két mogyoróvajas szendvicset. Aki esetleg még nem kóstolta egy borzasztóan száraz, és tömény földimogyoró masszaként képzelje el. Nagyon nehéz magában enni a kenyéren, így sok itteni lekvárt is tesz mellé a kenyérre. Kivittek minket és másik hat embert a vasútra Cold Springbe és onnan metróval/vonattal (ki minek hívja mert fele sima vasút a fele meg föld alatt megy) mentünk tovább. Odafelé észrevettünk egy az ülések tetején van egy kis pánt, amibe 1-talán 9ig számozott lapocska van becsúsztatva és ki van lyukasztva különböző számoknál. Kiderült, hogy kilyukasztják a kalauzok a jegyünket majd zsebre teszik lyukasztanak a fejünk mellé egy ilyen kis cetlit a számokkal és azt hagyják ott. Érdekes megoldás, de ha nekik így tetszik számomra nem megerőltető. Mikor megérkeztünk az állomásra először is csináltunk egy csomó fényképet, mert egy koszos kis vasút állomást kell elképzelni mint itthon, hanem egy roppant elegáns és tiszta és hatalmas épületet. Iraki egyenruhások és más fajta katonai és rendőri egyenbe öltözött férfiakat is láttunk megint, nem túl megnyugtató, hogy folyamatosan a fegyverükön pihentetik a kezüket és úgy sétálnak körbe-körbe vagy épp állnak a sarkokban. Szeretnék róluk fényképet csinálni majd valamikor mert most nem sikerült, de valószínű nagyon-nagyon csúnyán néznének érte, és még az is lehet, hogy a fényképezőgépünkbe kerülne. Talán majd trükkel menni fog.

Amint kiléptünk a vasútról A városba körbe néztem és tátva maradt a szám. Szó szerint, koncentrálnom kellett, hogy ne tűnjek röhejesnek. Elképesztő volt a látvány. Majd ha hazamegyünk minden fényképet megmutatunk, úgy fogjátok érezni mintha ti is ott letettek volna mert mindenről jó sok fényképet csináltunk, kicsit konkrétabban több százat. Hát igen mert az emlék idővel sajnos megfakul, már mint a konkrét kép és csak az érzés marad meg. Arra mindig fogok emlékezni, hogy mit éreztem ezen a napon de arra nem feltétlen, hogy mit láttam, furcsa ez az emberi memória. Arra gondoltam, hogy a népszerű épületekről ti is tudtok képeket letölteni a netről nem is keveset, így igyekeztem olyan eseményeket vagy tárgyat lencsevégre kapni, ami nincs benne a „New York élete” kiadványokban. Sok látvány és panorámás képet csináltam/csináltunk, törekedtem arra, hogy egész utcákat is fotózzak, hogy visszaadható lehessen, az élmény amennyire csak lehet.  Otthon a tíz emeletes házak igazi monstrumoknak látszanak itt azonban a ötven vagy talán a száz emeletes épületek az abszolút megszokottak. Úgy próbáljátok elképzelni, hogy addig nézel felfelé míg megfájdul a nyakad és hunyorognod kell a napsütéstől. A városban sok helyen több szintes helyeket látni, az egyik út felett egy másik fut, mint nálunk a felüljárók, de itt egész utcák vannak a fejünk felett néha. Alap igazság, ha nem tudsz tovább nyújtózkodni széltében az ég felé mindig  lesz hely, hát itt meg is látszik, hogy kifogytak a helyből és már jócskán felfelé terjeszkednek csak. Az utak 90%-a egyirányú szóval cikk-cakkban kell közlekedni mindenkinek ha el akar jutni valahová. Az autóutak sokkal szélesebbek a miénknél de erre szükség is van, hiszen hatalmas terepjárókkal és számunkra luxus autókkal járnak. Annyira hirtelen zúdult a nyakunkba annyi, de annyi látnivaló és élmény már azt sem tudom mit meséljek először. New Yorkban az lehet aki csak akarsz. Itt nem kötnek a szabályok, nem úgy mint nálunk otthon. Otthon azért mindenki nadrágot vagy szoknyát hord, felsővel és valamilyen cipővel, ez az alap beállítás. (A kötekedés mely szerint van egybe ruha meg stb. most nem fontos.) Ebben a városban annyi furcsa és feltűnési viszketegségtől szenvedő ember van, hogy  már nem bírnak kitűni a tömegből. Mindenki fantasztikusan egyedi akar lenni, így lassan már a normálisan felöltözött és viselkedő emberek lesznek a figyelem középpontjába. Meg is néztem két csinosan felöltözött nőt mert semmi marhaságot nem találtam rajtuk sem neonzöld magassarkút, sem agyonsminkelt fejük nem volt.  Itt bárki lehetsz, amit a pénztárcád bír, ha meg sovány a fizetésed akkor magadnak otthoni (szerintem konyharuhákból) is vagdoshatsz alig-alig takaró „ruhát”.

Még mielőtt elindultunk elhatároztuk, hogy nem leszünk átlag turisták, akik annak a bizonyos turistakönyvnek az első három oldalán található híres épületet megnézik aztán csókolom. Nekünk feltett szándékunkban állt, hogy olyan helyeket is fogunk keresni (vagy találni véletlenül), amiket nem minden ide érkező néz meg, mert ezek a legjobbak. Ezek a kis zugok, amiket az ember maga talál, és a szívéhez nőnek.  Andris megtervezte a körsétánkat, még a táborban és felírta, hogy mikor merre kell mennünk így az eltévedésnek esélyt sem hagytunk. Na nem mintha olyan könnyű lenne New Yorkban elkeveredni, higgyétek el Győrben vagy Debrecenben ezerszer gyorsabban eltévesztheted az utad. New York méretéből fakadóan rászorult egy nagyon logikus rendszerre amit valóra is váltott. Hosszabban és keresztben másképp hívják az utcákat mint, ahogy nálunk is vannak utak és utcák itt street (ejsd: sztrít) és avenue (ejsd: ávenyú), de itt törvényszerű, hogy egymással párhuzamosan csak streetek és merőlegesen rájuk meg avenuek vannak. És az utca fajtát megkülönböztető név mellett az utcák rendes neve is borzalmasan segíti a vándorokat. Mert nem nevük van (kivéve néhány avenuenak) sorszámozva vannak. Így aki, az 5. utcát és a 6. avenuet keresi, az fejből tudja merre forduljon le és hol kell tovább mennie, még akkor is ha még életében nem járt New Yorkban.

De mivel sosem büszkélkedtem túl jó memóriával segítségül hívom a képeket, amiket készítettünk és azok szerint fogom elmesélni életünk egyik legtöbb újdonságát elénk táró napját. Ott tartottunk, hogy kiléptünk a vasút ajtaján és megláttuk a cipőpucoló embert. Itt számos utca sarkon megtalálhatók és nem unatkoznak. Jól öltözött öltönyös férfiak fülükön méreg drága telefonnal (vagy más nevű ketyerével) pucoltatják a cipőjüket, kényelmes fotelban ülve. Győrhöz hasonlóan számos épületen megtalálhatók kőből faragott épület dekorációk, szentek, angyalok, sárkányok. Na ha Andris ezt elolvassa, biztos kijavítaná egy szakszóra. J A másik észre vetülünk , hogy itt két fajta épület van, a téglás beütésű kissé réginek tűnő fajta illetve a számomra utálatos (a győri egyetem új épületéhez hasonló) üveges-acélos külső tartozó szerkezetes házak. Remélem most jól használtam a szakzsargont. Az első híres épületünk a rózsák háza volt, én a Chanin building épületet nevezem így mert rózsáknak tűnő nagyon szépen kidolgozott dekoráció van rajta. A sárga taxik rengeteg különböző autója belepi az egész várost olyan mintha egy vulkán most öntene ki és a piros városnéző buszok keverednének az utcákon a sárga taxikkal. És csak mennek mindent magukkal „sodorva”, nincs megállás csak mennek és mennek. De nem ezért hívják szerintem soha meg nem állónak, vagy örökké ébren lévő városnak, hanem mert folyton építkezés van, mindig mindenhol. Itt zajlik az élet, nem áll meg a fél város azért mert valahol utcát javítanak, épületet tataroznak képesek ezzel együtt élni. Nem úgy mint nálunk, hogy hónapokig meg évekig játszanak egy kátyú betöméssel, itt mindent gyorsan csinálnak nem is lehet lassítani, visz a tömeg, iszonyatos a pörgés, meg is köveznék a munkásokat ha azt látnák, hogy egy dolgozik 5 meg nézi mint nálunk otthon. Másodszor elmentünk a Crysler ház mellett és Andris kért egy fényképet az ajtóról, ahogy ott áll előtte. Nem volt egyszerű megoldani, mert a másik járdáról kellett a képet csinálni, hogy látszódjon is valami de hát a forgalom óriási. De azért összehoztam két képet, nem lesznek bent a National Geography következő „legszebb fotók” gyűjteményében, de talán nem fogok belehalni. Hát igen a sas ott figyel mindenhol. Legyen szó pólóról, épületről, fényképről, baseball sapkáról vagy az égről. A körsétánk első öt percében találtunk is egy épületet, ahol a magasból figyelt egy sas szobor minket, de később rájöttünk, hogy nem ő az egyetlen. Nagy gondban lennének a rágcsálók, ha az összes sas szobor egyszer életre kelne, lenne ott légi támadás. J

Bocsássátok meg nekem, de nem bírom elhagyni a marketinges vénámat (azok kedvéért, akik esetleg nem tudnák marketinget tanulok) így sok dolog lesz megközelítve ilyen szempontból és megannyi fénykép is a marketinghez fog kapcsolódni. Nagy szerelmeim a szlogenek, itt mindennek van szlogene és ki is írják őket a kirakatba, az épület bejárata felé, a poszterekre, az autókra mindenhova, nem is egyet fényképeztem le. Ha valaki nem is akarja, akkor is kiböki a szemét néhány újdonságnak a hirdetése. A város csak úgy roskadozik az új batman film hirdetéseitől, és a pókembernek is hatalmas kultusza van itt. Mindenhonnan hősök néznek le ránk, persze az idők változnak, a mostani kor hősei fantasy hősök mint a fent említett kettő is, nem ám sportolók vagy politikusok vagy zenészek. Eszembe jutott mikor sétáltunk a városban, hogy a marketing tanárnőm újra és újra megkérdezte, hogy reggel amíg beértem a városba hány és milyen reklámot láttam. A szokásos kérdés az volt, hogy hányat tudok hiba nélkül felsorolni. Vajon erre a kérdésre mit válaszolna egy new yorki kisgyerek? Aki arra tippelt, hogy fél nap sorolná nagyon téved. A helyes válasz az lenne, hogy „fogalmam sincs”. Mivel annyi intenzív hatás éri az itt élőket, akkora a „zaj”, hogy egyetlen egy sem jut az ember eszébe. Kioltják egymást a hatások, otthon még néhányat tudnánk mondani, de itt csodálkoznék ha az itt élők tudatalattiján kívül tudnának másra is hatni. De hadd jegyezzem meg, hogy ha nem is emlékszünk ezekre, attól még nagyon is hatásosak, gondolkodás befolyásoló hatások van. Sokkal veszélyesebb ha nem is emlékszel miért akarsz pont olyan terméket venni, mintha tudatosan meg tudod indokolni a választásod, mert az előbbi nem a te döntésed. Na de nagyon elkanyarodtam a témától, elnézést folytassuk a kalandunkat. ( A kitérők gyakoriak lesznek mert írás közben nézem a fényképeket és eszembe jut mindig valami, amit szeretnék megosztani veletek.) Amúgy példát vehetnénk az amerikaiaktól olyan szempontból, hogy teljesen mindegy mit tesz az országuk vezetője, vagy hogy milyen a helyzete a hazájuknak (független attól, hogy most ők a világ vezetői) büszkék a hazájukra és mindent megtesznek egyenként azért, hogy ők is legyenek valamit a haza asztalára. A zászlójuk tényleg egy szimbólum nem pedig egy ízé, amit kötelezően feltesznek néhány helyre. Minden házon, épületen, kirakatban mindenhol ott a piros-fehér csík és a kék is odatolakszik a képbe. Ha amnéziás lennék és nem emlékeznék rá melyik országban vagyok és hol, kinyitnám a szemem és anélkül, hogy a fejemet elfordítanám meglátnék egy zászlót, ami lebuktatná az országot. Hát igen, olyan okos országba kerültünk, ahol nem csak az emberek tudnak mindent, hanem a telefonok is okosak, meg a víz is okos. Ha valaki nem találkozott volna még vele, van egy fajta víz a „smartwater”. Nem tudom milyen bölcsességet töltöttek a palackba, vagy mennyivel leszek én többet tudó ha megiszom. Egyébként tényleg ásványvízben gazdag országban élünk, ha más miatt nem is, de ezért büszkén ki kéne húznunk magunkat. Itt két fajta víz van ebből az egyikről szólt a fenti bekezdés, de a másikat issza mindenki. A legtöbb boltban csak egy fajta vizet lehet kapni, ha azt mondják kérek vizet ezt a márkát fogod megkapni. Hogy melyiket? Ezt majd később megírom, csak hogy legyen egy jó ok, amiért tovább olvastok majd. J Egyébként az a rejtélyes víz is külföldi talán lengyel.

Említettem, hogy igyekeztem olyan pillanatokat is lencsevégre kapni, amik nincsenek bent minden Amerikáról szóló albumban. Így született meg egy számomra nagyon kedves kép. Egy fagyizó padlójáról készült, egyébként nem ettünk ott semmit, csak a bejárati ajtóból fényképeztem le a padlót (üveges bejárati ajtó). A padló könyves polcot ábrázol, telis-tele könyvekkel, de szerintem nagyon élethű és jópofa volt. Az igazamat bizonyítja, hogy amikor megnéztük a képeket, Andris megkérdezte, hogy mégis hol láttunk mi ennyi könyvet, aztán csodálkozott mikor lábakat fedezett fel a könyves polcokon. J Hogy mennyire pénz központúak itt az emberek, jól mutatja, hogy minden második sarkon bank van. Na persze, nem egy bank fiókjai hanem mind más. Andris a körútba tervezett két csemegét is, egyet magának és egyet nekem. Az enyém az út elejére esett, egy könyvtár volt. Az bejáratot két kőoroszlán díszitette, úgy tűnik nem csak a mi hídjainkat őriz hanem az amerikai könyvtárakat is. A könyvtárban egy ingyenes kiállítás volt éppen az „ebéd időről” és kedvünk támadt nekünk is végig nézni. Ennek köszönhetően megfejtettük a nagy rejtélyt, hogy miért esznek az amerikaiak annyi gyors kaját. Mert külön erről volt egy leírás, hogy a „gyors kaja”. Volt egy nagyon érdekes kisfilm arról, hogy milyen számomra ismeretlen éttermi rendszerben „szolgálták ki” régen az emberek. A film fekete-fehér korból származott, de nem szeretném megtippelni, hogy melyik évtizedből mert nem tudom, és félek, hogy sértés lenne néhány blog olvasóra ha azt feltételezném, hogy az ő idejükből származik. A lényeg az volt a rendszernek, hogy az ételeket, kis átlátszó üvegű tárolókba rakták és ha bedobtak a vendégek pénzt (természetesen a kiírt árnak megfelelően) akkor kinyithatták az üveg táblákat. Az egy egyedi módja volt az önkiszolgálásnak. Néhány receptet is kitettek, amik tipikusan angol területekről származnak, nem merném azt mondani, hogy amerikai mert szerintem angol ételek is voltak rajta. A recepteket hazavisszük ha valakinek lesz kedve igazai itteni ételeket készíteni elkérheti majd. J Régi szleng szavakat is találtunk egy táblán, kellemetlen de nem ismertük őket, lehet már nincsenek használatban. Andris nagy kedvence azonban a hagyományos uzsonnás doboz gyűjtemény volt, abból is a Pac-man figurát ábrázoló tetszett neki nagyon. Miután végig értünk a kiállításon ahol láttunk még régi típusú hotdog kocsit is felmentünk megnézni a könyvtár többi részét az emeleteken. Találtam egy feliratot, aminek ugyan csak a fő mondanivalóját értem nem az egészet, de nagyon megtetszett így megkérem az egyik helyi srácot, hogy fordítsa le nekem. Hát igen bennünket se kell félteni, ki volt rakva, hogy bizonyos termekben nem lehet fotózni, így kint maradtunk a küszöb másik felén és úgy fotóztunk be a terembe, elvégre így nem voltunk a tilosban. Találtam az egyik teremben egy egyenruhás férfit ábrázoló festményt, természetesen erről is készült felvétel, és azt hiszem ez nem szorul magyarázatra. Ha már befele a bejárati ajtóban kőoroszlánokat fotóztunk akkor kifelé menet, meg a legoból készült párjukat örökítettük meg, Andris nagy boldogságára.

A Bryant park volt a következő állomásunk a könyvtár mellett, ahol kellemes környezetben elfogyasztottuk a táborból hozott elemózsiánkat. A morzsák galambokat és egy verebet is odavonzott az asztalunkhoz. Köztudottan nagyon kedvelem a verebeket így nem meglepő, hogy a kis pofátlant,aki karnyújtásnyira szállt le tőlem lencsevégre kaptam. Valószínűleg már nagyon éhes lehetett, a tollazatát elnézve számos csatát elveszthetett az élelemért. Hányatott sorsú kis fickó lehetett, de egy képért cserébe belakmározhatta a kenyér morzsáinkat. A parkban készült egy felvétel a szemetesekről is mert, városszerte ilyen zöld színű és viszonylag környezetbe olvadó és normális kivitelezésű hulladékeldobók vannak kihelyezve. Ezeket szívesen haza vinném megmutatni, hogy nem muszáj extra ocsmánynak lenni egy kukának ahhoz, hogy az emberek észrevegyék ez szokás kérdése. Ha azt láttad a szüleidtől, hogy nem szemetelnek, nem „felejtik” a földön a véletlenül táskából előrántott rágós papírokat az aszfalton akkor te is megtanulsz normálisan viselkedni és a szemetet a kijelölt helyre fogod dobni (akkor is ha majdnem két és fél percig kell cipelni a legközelebbi kukáig) nem az első bokor aljába hajítod be.  Egyébként New York példásan tiszta volt bármerre is jártunk még egy eldobott vagy elejtett papír zsebkendőt vagy cigi cikket sem láttunk. (Megjegyzem nem voltunk New York minden részén, kérem ezt figyelembe venni.) A parkból a Bank of America nagyon jól fotózható volt és a csodás időnek hála valódi mutogatni való fényképet sikerült összehoznom. Az érdekesség kedvéért lefotóztam, hogy az említett épület és mellette lévő „kicsi” ház között mennyit látnak az emberek a felhőkből. Sajnálom, hogy nem sikerült az a fényképem, mikor repülők mentek el a Bank of America felett, pedig jó sokat láttunk. Ha már itt tartunk, szerintem az itteniek az időjárást a kivetítőkről olvassák, mert azt sem lehet tudni milyen idő van. Hogy miért? Képzeld el, hogy amíg a szemed ellát felfelé épületeket látsz, így szinte csak délben látsz a járdán napfényt egyébként árnyék van mindenhol. A szél attól függ, hogy milyen fekvésű utcában sétálsz, de többnyire szélcsend van, mert a hatalmas két emeletes buszok felfogják azt a kevés légmozgást is, ami lenne. A bejárati ajtók felett nem ritka a kinyúló erkély, vagy „napellenző” vagy egyéb térnövelő megoldás, így lehet esőben sem áznál bőrig.

Már megint elkalandoztam, szóval ott vagyunk a parkban és észrevettünk egy „szívünk csücske” hirdető táblát, ami szerte ki volt rakva a park területén. „Smell flowers, not smoke”. (Illatos virágok, ne dohányoz.) Ennyi. Nagyon frappánsnak tartottam ezt a táblát és Andris tetszését is elnyert, és ennyi kellett az embereknek. Senkinek még csak eszébe se jutott a kávéja mellé egy szál cigit is elővenni, pedig biztos vagyok benne, hogy volt köztük dohányzó is. Igaz, apró betűkkel olvasható, hogy törvény tiltja a dohányzást itt, de lehet ez szlogen is elég lenne, mert mint tudjuk az emberek, gyűlölik az apró betűt és sose olvassák el, na jó a marketingesek hülye szokása végig olvasni, mert jól lehet vele játszani, de most ezt hagyjuk. Felfedeztünk Andrissal egy roppant kreatív épület formát, ami akkora népszerűségnek örvend itt, hogy több hasonló épület is van, nem csak a park mellett. A lényege, hogy az alja sokkal szélesebb és a közepe az épületnek „be van horpadva”, befelé hajlik. Hát ezt borzalmasan magyaráztam el, de ha valakinek a fénykép láttán jobb definíciója is van, megoszthatja velünk. Akartam igazi piros tűzcsapot is keresni, de nagyon ritkák, egy más fajta és csúnya darab van helyettük így erről nem készítettem felvételt. Olyan méretű hirdetések vannak itt, hogy van olyan magyar család, aki ugrálna a boldogságtól ha akkora alapterületű lakása lehetne, mint a poszter mérete. Vannak egész házakat beborító darabok is, amikre ablaknyílásokat vágtak, ez is elnyerte a tetszésemet. Van reklám, de mégsem zavarja a házban élőket, hiába borítja be az egész ház falat. És megjöttünk a Time Square egyik végéhez, na nem álltunk meg tovább sétáltunk csak néhány fényképet készítettünk, mert az útitervünk szerint a másik végéről akartunk átmenni „téren”. És a Hard Rock kávéház sem úszta meg, hogy bekerüljön a gyűjteményünkbe. Nem mentünk be, de nehezen lehet mellette elmenni, akkora gitár pörög megállás nélkül a bejáratnál.

Te jó ég, mennyire nem adják vissza a képek az érzést. Megpróbálom kicsit jobban leírni a most következő képeket. Beértünk New York „szívébe”. Minden reklám ugrál, pörög, villog, csillog vagy együtt az összes, futószalagon megy, hangot ad, dombornyomott vagy épp villanykörte fény sor szaladgál körülötte sőt 3D-s hirdetések is vannak bár azok azért nem minden sarkon. A járda is csillámporos fajta. Ezen a környéken nem lehet, nem fél négyzetcentimétert találni, ahol nincs hirdetés, felirat, vagy reklám fénykép. Zsúfolásig tele van minden felület, az ember azt sem tudja hová nézzen. Arra hasonlít, mikor beleharapsz egy tortába, aminek 6 különböző ízű rétege van. Azt sem tudod, mit érzel, csak a végén eldöntöd ha tudod, hogy tetszett-e vagy sem, már ha képes megszólalni utána, és nem az utóíztől fuldoklasz. És akkor még csak 6 ízű tortát említettem, nem pedig annyit mint ahány reklám itt egyszerre belefér a látószögedbe. Kezditek érezni már a sokkolóan, fantasztikus élményt? Mert ez akkor is lélegzet elállító ha nem élvezted. A Madame Tussauds-ba szeretnénk elmenni, de nagy volt a sor meg ma nem terveztünk belépőjegyes foglalkozásokat is máskorra halasztottuk. Közvetlen melle található, a „believe it or not” tehát a csodák palotája. Nem sokkal ezek után fotóztam egy épületet, aminek valami eszméletlen alakja és színvilága volt, a subway felirat mögött látható a képeken. Andris először észre sem vette, pedig ő tanul építésznek nem én. És őt nem is nyűgözte le igazán, sebaj, nem vagyunk egyformák. New York nagyon színes, és itt átvitt értelemre is gondolok nem csak a szó szerintire. Mindfelé nemzetiségű, bőr színű, különböző nyelveket beszélő embert lehet itt látni és a szélsőséges vallási nézeteket valók sem ritkák itt. Nem fotóztam le, de voltak „itt a világ vége, használj újra hasznosított dolgokat” feliratú emberkék is persze nem csak ezt az egy fontos üzenetet igyekeztek eljutatni a járókelőkhöz. Tovább lapoztam a képek között és megláttam egy házról készült képet, egy olyan házról, amit nem mutogatnak a képeslapokon mert romos, régi, és csúnya. De ez is a város arcát formálja mert a magas és szépséges toronyépületek között bizony több hasonló épület is megbújik, fekete tűzlétrával, koszos tégla falakkal, kivénhedt és helyenként hiányos ablakokkal. És hogy igazán üssön az előző kép rögtön utána egy magas és jól karbantartott felhőkarcolót láthatunk. És a döbbenetes, hogy a két ház között talán egy másik ház volt csak. És készült egy olyan emlékőrző is, ahol két a fent említetthez hasonló stílusú lakás van egy képen szerepel. Sokat tanakodtam rajta és a kérdést Andrisnak is feltettem, de őt nem izgatta igazán, hogy New Yorkban hányadikon jó lakni? Mert otthon tudom, hogy sokan lenézik a 3. és 4. emeletet ha nincs a házban lift (valaki meg ezt szereti, kinek mi), de ha egy ház 30-40 emeletes hol jó lakni? Lent, ahol a zaj, a piszok, a fények mind ott vannak és bevilágítanak vagy fent a fellegek között, ahol a bezárt ablakot nem lehet halálfélelem nélkül megközelíteni és a napi imában benne van, hogy ment meg Uram minket az áramszünettől és a liftelromlástól…

Utunk egy nem betervezett állomáshoz vezetett a Hershey’s-hez. Ha valaki nem hallott volna róla, vagy nem jut eszébe elárulom, hogy csokoládéval foglalkoznak és egyéb édességekkel. Már az épület mellett sem lehetett elmenni, minden kacatot rá aggattak és az mint forgott, pörgött és minden csodát csinált. Mondjuk szerintem valami jobban csokihoz kapcsolódó dekorációt is választhattak volna. Aztán beléptünk…Lehetett ott mindent kapni, ami a csokihoz kapcsolódik és mind ezt padlótól a plafonig érő hatalmas polcokon. Rengeteg fajta édesség és csoki sorakozott rajtuk és plüss figurában sem volt hiány. Mi is megkívántuk a csokit és vettünk két nagyobbacska szelet csokit különböző ízekben. Rögtön a következő sarkon megtaláltuk az MandM boltját. Tudjátok azoknak a színes kis mázzal bevont gyöngy csokiknak a forgalmazóját. Mert a szádban olvad, nem a kezedben! Sok figurát betesznek a szabadság szobor helyére, most is ez történt egy zöld MandM-es bogyó lett a fáklya tartó és ebből tonnaszám lehetett venni a boltban. Egy több emeletes boltot kell elképzelni ha jól emlékszem három szint volt. És a bolt legnagyobb népszerűségnek örvendő része, a bogyó adagolók voltak. Égig érő csöveket kell elképzelni, amik különböző színű mandm-es cukorkákat tartalmaznak és mint a sört úgy lehet csapolni az alján. Olyan sok szín van, hogy külön terem volt ennek. Volt egy színű sor, volt általuk összekevert színkombinációs cső mindenféle volt. Minden egyes színek volt számítógéppel kidolgozott kisfigurája (ebből a zöld volt a kedvencem és arról készült sok kép), és mindnek saját szlogent találtak ki, erre is találtok példát. De Andris a csoki(nak tűnő) sakk nyűgözte le igazán, milyen kár, hogy majdnem 200 dollárba került. Én a WC faldekorációt is lefotóztam mert nagyon ötletesnek tartottam a „festményt”. Miután jóllakattuk a szemünket édességgel kiléptünk az utcára, ahol egy szabvány hot dogosba ütköztünk. Erről is csináltam egy felvételt, de a tulaj nem örült neki igazán még jó, hogy eltűntünk a tömegben. Nem tudom mi a baj, azzal ha örök időkre megmarad a lenyomata a standjának. És üdvözlöm Önöket a Time Square-n. Hát igen, a következő képen a „falu bikája” látható. New York nem szűkölködik marhákban, na persze belőlük nem hamburger lesz, hanem utcai alsónadrágos gitáros cowboy. Ez a reklámok paradicsoma, az abszolút hirdetés és kisfilm ideál hely. Minden reklámszakember nagy álma lehet, hogy csak három másodpercre, de az ő alkotása felkerülhessen valamelyik kivetítőre vagy táblára. Itt tényleg mindig zajlik az élet. Andris mesélte, hogy bármi országot vagy államot érintő információ van az összes tábla és kivetítő híradós „csatornává” alakul át, és onnan nézik az ember az eseményeket. A foci döntött is leadták itt elvileg, milyen élmény lehet, hogy bárhol állsz meg a téren és a cipődön kívül bármerre nézel látsz mindent. Egy lelátó is van a tér egyik végén, oda felmentünk és leültünk néhány percre. Nem csak azért esett jól mert megettük a csokijainkat, hanem mert nagy megdöbbenésemre, New Yorkban nem lehet leülni. Ha ülni akarsz menj és keress egy parkot valahol vagy a kocsidat, nincsenek se székek se padok kirakva sehol ez volt az egyetlen hely. Nálunk azért lépten nyomon lehet találni egy kis pihenésre alkalmas tákolmányt itt nincs semmi, jól menj és haladj. A gyors közlekedő sáv mindig az út melletti rész ott be is darálnak ha nem rohansz, a fal mellett valamivel már alkalmasabb a terep a fényképezésre. Én meg ezt a helyet „térnek” nevezem inkább, mert nem olyan,amit én értek a tér alatt. Mellettünk karnyújtásnyira kocsi forgalommal terhelt élet folyik. Ha hőség meg elérte a tetőpontot, ott ültünk, ahol a felhőkarcolók nem adtak védelmet, és majd kisült a zsírunk, szakadt rólunk a víz. Ez is jellemző erre felé, láttunk egy ingyen ölelés táblát tartó fekete pasit, és ha hiszitek ha nem itt divat odamenni és ölelgetni. És itt nincs benne semmi, nem húzza ki a tárcádat a farzsebedből csak megölelitek egymást, melegen nem úgy mint két idegen, mosolyogtok egy sort és mindenki megy tovább egy mosollyal az arcán. A Time Square magáért beszél nem szükséges bemutatni azt hiszem senkinek. Viszont találtunk egy kivetítőt, ami nagyon cseles. Az első reklám, amit láttunk rajta, úgy volt megcsinálva, hogy téglafal volt a „reklám” körül. De később mikor újabb reklám következett, akkor kiderült, hogy a kivetítő körül nem téglafal van, hanem a kivetítő azaz a reklám része volt a téglafal keret. Ezt így nehéz elmagyarázni, de a képeken szépen látszik mire gondolok. A téren belefutottunk, plüss figurának öltözött adománygyűjtőkbe, és mivel köztük volt Alvin az Alvin és a mókusokból, Andrisról készítettem is egy képet a rágcsálóval. Nem minden nap fut össze az ember az utcán egy gyerekkori kedvencével nem igaz? J A következő állomásunk a térről nyíló Disney bolt lett, ez sem volt betervezve, de miért ne. Most van egy új mese a mozikban, nekem még nem volt szerencsém hozzá, valami vörös hajú kislány a főszereplője. Abból a meséből az összes figurát halmokban lehetett látni a bolt különböző polcain. Volt azonban más csemege is a régebbi generációknak: Micimackó, Toy Story (mert tényleg lehet Toy Story-s játék figurákat venni), Vasember, Batman stb. A bolt közepén volt egy nagy körhinta, amiben más és más mesékből származó plüss figurák utaztak, körbe és körbe. Ebben a boltban kitomboltuk magunkat, plüss ölelgetés, Vasember utánzás, és a Disney boltíve alatt is elkattant néhány fotó. Mert a mesevilág kapujában lenni olyan jó.

 A boltból kilépve még egy képet készítettünk az utcáról mikor azzal a szomorú ténnyel szembesültünk, hogy az elem a felére merült, de legnagyobb baj, az volt, hogy elfogyott az 1gigás SD kártyán a hely. Választanunk kellett, hogy vagy fényképek készítése nélkül folytatjuk utunkat vagy kitörlünk a képek közül. Mire elértük a közelben lévő sarkot már tudtuk, hogy nem lenne szívünk egyik képtől sem megválni (főleg nem nagy tételben) és kéne fényképezni. A sarkon egy elektronikai bolt volt, ahol pont nem volt 1 gigás SD kártya, de 2 gigás már volt. Hát mit volt mit tenni, megkérdeztük mennyi. Elhangzott egy csillagászati eszköz, mire angolul lazán közöltem, hogy szerintem ez drága és menjünk tovább és elkezdtem húzni Andrist. A pasi meg megérezte, hogy ebből így nem lesz vásár és egy magyar árhoz közeli összegért odaígérte. Na ez így már mindjárt jobb, akkor megegyeztünk. Így nem töröltünk és nem is maradtunk fotók nélkül. Így kalandjaink illusztrálva folytatódnak. Egész véletlenül elkeveredtünk, na jó, jó irányba haladtunk tovább.  És elérkeztünk egy „drágaságom” utcába, vagy ha úgy tetszik az arany közbe. Az egész street-et alig keresztezték avenue-k és végig csak ékszer boltok voltak. Nem csak ezüst meg arany, hanem gyémánt ékszerek is volt a kirakatokban, nem akartam hinni a szememnek, de az árcédulák láttán is dobtam egy hátast. Elárulom nem vagyok az a shoppingolós, kirakat bámulós, tündérke, így most is inkább a város érdekelt és nem ezek a kirakatok, így nem álltunk meg egyiknél sem nézelődni. Egynél lassítottunk csak, hogy lássuk az árakat és már kint is termet egy öltönyös eladó, milyen rámenősség elképesztő. Ezután Andris meglepetés helyére mentünk, a Nintendo Word-be. A csoki és a rajzfilm szaküzletek után nagy elvárásokkal mentünk be, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Alig volt valami a boltban, ha a gyerekek arcából kirakott képet nem számoljuk. Gyorsan körbe jártuk és folytattuk is az utunkat és meg is pillantottuk a Rockefeller épületeket. Középen egy nagy kört alkotva, szerintem minden ország zászlója megtalálható volt, meg is kerestük a miénket. Mivel aznapra nem terveztünk belépőjegyes látnivalókat így nem mentünk fel a csodás kilátással kecsegtető tetőre. De a hirdetőtáblát, ahol megmutatják mit láthattunk volna azért lefotóztuk. J Úgy tűnik az a márka, aki nem képviselteti magát New Yorkban külön boltként az nem számít semmit. Mivel a legot is megtaláltuk Andris legnagyobb örömére. Elérhetetlen magasságú lego adagoló fal volt körbe a falakon a boltban, és kis és nagy zacskónyi legot lehetett venni tetszés szerint feltöltve a különböző színű és alakú darabokkal. És persze, hogy legoból készült szobrok és faliképek díszítették az egész boltot, még egy nagy lego sárkány és végig kígyózott a termek között. A Szent Patrik templomot renoválták, így kívülről annyi nem lehetett lélegzetállító képeket készíteni, de belülről is megpróbáltuk. Egy gyertyagyújtás után felvettük újra a sétatempót és tovább mentünk. Ismét találtunk egy gazdag utcát, na itt már fotóztam néhány ékszert nektek, hogy eltudjátok képzelni micsoda darabokat tesznek ki itt teljes nyugalommal a kirakatba. 

A következő állomásunk a Central Park volt. Összefoglalva: gyönyörű, sok oldalú, zöld, viszonylag csendes, nem zsúfolt, oázis. Kisebb tavak benne van amelyiken csónakázni lehet, van amelyiken vitorlásokat irányítanak távirányítóval mint az egeres filmben. Nagyon sokat ülnek nem csak a padokon de fűben is, és a piknikezés is gyakori látvány. Ha New Yorkban jár az ember ennie kell egy hotdogot, ez amolyan törvény féleség. Ezért mi is vettünk egy szabvány darabot, mert tudni illik minden sarkon ugyan annyiért és ugyan olyat árultak és kifeküdtünk a fűbe megenni. Annyi elfáradtunk a sok sétától és olyan jó volt az árnyékban heverészni, hogy el is szundítottunk egy fél órára. A táskákat persze kispárnának használtuk biztos, ami biztos, de nem mi voltunk az egyetlenek, akik nem tudtak a nagy nyugalomnak ellenállni. Sajnálom, hogy a WC lejáraton túl több képet nem készítettem e neves helyről mert én még ilyen förtelmes helyen életemben nem jártam. A WC fülkékből kilátszott mindazoknak a feje teljesen, akik nem ültek rá a WC (még vagy már vagy egyáltalán nem) mert iszonyúan alacsony volt az elválasztó fal, de alul meg a térdek látszottak ki. Alig takart valamit az a kis falacska, undorító volt soha többet. A park felét se volt időnk bejárni (meg lábunk se volt addigra hozzá), de egy csodaszép szökőkutat is találtunk benne. Ahol egy magyar család kirándult éppen, de nem volt kedvünk velük csevegni így nem lepleztük le magunkat. Akkora a park, hogy még egy kisebb állatkertnek is helyet ad, aminek a kapujáról készült az egyik fénykép. A park után elindultunk vissza az állomásra, de azért út közben még lőttem pár fényképet. Amúgy ritka büszke vagyok arra, hogy a képek többségében nem mászkáltak bele az emberek és az autók között is elég jól fotóztam a túlsó oldalt, mert ilyen tömegben higgyétek el ez mutatványnak számít. Chryler házról készítettünk fényképet, amikor megérkezünk a városba de visszafelé szerencsésebb volt a fekvése az épületnek így megint csináltunk pár képet róla. Mivel a vacsit le kellett késnünk mert nem jöttek értünk elég hamar így választottunk a vasúton egy pofás kis szendvicset. Mint ahogy azt a kép is tanúsítja, tele pakolták csirkével, és nagyon finom volt. Ezután felszálltunk a vonatra és kissé döcögősen, de  visszakerültünk a táborba, ahol fürdés után hulla fáradtan terültünk el az ágyon, és azon gondolkodtunk, hogy fogunk felkelni másnap hajnalban dolgozni menni. Örülök, hogy ha személyesen nem is, de így a blogon keresztül velünk tartottatok a kalandunk során. Remélem élvezetes volt az ingyenes idegenvezetés általam és mindenki kellően elgémberedett lábakkal fog felállni a gép elől. :)

Megnéztem 41 asztalunk van minden étkezésnél (ebből az én étkezőmben van 21) így 451 embert szolgálunk ki a fő azaz a kicsik oldalán, mert a tinédzserekhez nincs közünk. A személyzet létszáma pedig 11 felszolgáló (vond ki a szabadnapokon lévőket az összes csoporból), 1 raktáros, 1 konyhai szemét és szelektív felelős, Tüsi a főnök, 3 mosogatólány, 5 konyhai személyzet (cheffel együtt), 3 desszert, sütemény és saláta felelős lány. Ennyien látunk el 451 embert. Így leírva nagyon soknak hangzik, de higgyétek el nem elég a személyzet létszáma, van olyan nap, hogy 3 felszolgáló is szabadnapon van, és a 11 emberből 6 17 év alatti és ők nyilván kevesebbet bírnak és azt sem olyan pontosan csinálják mint az idősebbek. Igazából nem is értem, mi a francért vettek fel ennyi fiatalt a konyhába. A munka tényleg megerőltető és valóban jó fizikai teherbírásra van szükség, a feszültség kezelés meg alapvető, mikor a táborozók minden étkezésnél megrohamozzák a svéd asztalt és kuncsorognak mindenfélét. Nem valók ide 17 éven aluliak, legtöbbnek ez az első állása eddig ők is itt voltak táborozók. Valószínűleg a valakinek a valakijei ezért nem rúgták még ki a felét. 8 embernek 451 emberre teríteni és kiszolgálni és felszolgálni nagyon megerőltető ezért is osztottuk fel az étkezőket, hogy legalább azok között ne kelljen fel-le futkosni. Nagyon örülök, hogy nem az emeletre kerültem és az sem érdekel, hogy ott csak 7 asztal van. Fel kell hordani mindent és le kell hordani mindent és ott csak két ember dolgozik, ma például csak egy.

Többet egyetlen rossz szót se halljak a magyar rádiókra. Még, hogy otthon játsszák folyton ugyan azt a számot, még, hogy ők ismételnek. Már nem is tudom hányadik rádió állomásról tekerünk át egy másikra mert mindenki unja, hogy csak a Dirty Dancing új feldolgozása és a Rumour has it szám megy egész nap. Egy körülbelüli becslés szerint (a konyhában van a rádió, így én csak akkor hallom ha bemegyek), kb. naponta 12szer lejátsszák ezt a két számot egyenként. Kaptunk új hangfalakat, hogy ne kelljen a rádiót hallgatni, de ezek csak Ipoddal mennek, szóval ha nincs ilyen hiper-szuper modern kütyünk akkor a hangfal nem működik. Olyan a hangfal, hogy bele kell állítani a kütyüt középre mintha egy hordozható telefon tartója lenne. Még szerencse, hogy Mexikóban és Amerikában mindenkinek ilyenje van, mert így nincs gond a hiánnyal, viszont a zenei ízlések néha összecsapnak, de komoly veszekedést nincs belőle.

Ma vagyunk ötödik hete a pokoli édenben és még kétszer ennyi van hátra mire hazatérhetünk. Nem tudom eldönteni, hogy ez ünneplésre ad okot vagy inkább elkeseredésre. Ennyit kibírtunk, ez már tény ezt már nem lehet tőlünk elvenni. Régen olvastam egy történetet az jutott most eszembe. Egy nagyon gazdag nő elment (talán) a Dalai lámához, hogy hozzáment egy férfihoz és segítésen neki. Az volt a kérése, hogy odaadja a karikagyűrűjét és a belsejébe egy olyan bölcsességet véssen, ami emlékeztetni fogja arra, hogy a boldogsága nem tart majd örökké és, hogy a rossz dolgoknak és vége szakad egyszer. Mikor visszament az ékszerért egyetlen szót talált csak belevésve: elmúlik. Roppant tanulságosan és soha nem felejthetőnek találom ezt az egy szót. Kicsit büszke vagyok magamra, hogy őszintén bevalljam, hogy mégsem adtam fel (eddig) ez a tábort. Ha hazamegyek csináltatni fogok egy pólót magamnak, hogy „Én túléltem a tábort!”. Ez azt ötletet az egyik TEVÁs nő felsőjéről loptam, aki a „nagy sétát” élte túl a felirat szerint. Nem tudom ez pontosan mi, de sejtésem szerint egy több hónapos zarándok útra utalhat a szöveg. Úgy gondolom a mi tábori itt létünk sem kisebb teljesítmény, ha összeadom mennyit futkosok simán kijön egy zarándok útra való, cicomázást én is (el kellett hogy) hagyjam és magamba szálltam már nem egyszer gondolkodni. Ja és a 40fok melegről se feledkezzünk meg dupla felsőben szóval simán elmondhatjuk, hogy a magam „vallási” útját megjárom most a nyáron. A végállomás a kiinduló hely lesz, Győr mert minden is hasznosnak találtam megnézni, hogy honnan indultam és mi változott meg egy bizonyos idő vagy esemény után. És szégyellem is magam egyben, mert többet panaszkodok a kelleténél. Gondolkodtunk Andrissal az elején, hogy mennyire kéne őszintén írni a blogba, mert, hogy semmi értelme az otthoniakat, azaz benneteket idegesíteni azzal, hogy rossz dolgokról is mesélünk mert csak aggódni fogtok és nem tudtok tenni semmit. Van olyan tábori dolgozó, aki inkább csak szépeket mesél otthonra és jó pár dologról hallgat. De szerintem ha valaki folyton csak jó dolgokról áradozik az gyanús, és ott bizony rejtegetés van. Szerintem sokkal jobb ha az ember, tudja esetleg a kellemetlen dolgokat is mint, hogy álomvilágban ringassák. Így a döntésünk az őszinteségre és néhány esetben a fájdalmas igazság közlésére esett. Andris továbbra sem panaszkodik, lehet engedem akar kímélni, de szerintem neki a „nem rossz” kategóriát nyert el a tábor. Sokkal többet lát a táborból mint én, körbejár, minden nap más feladata van, nem fullad bele az egyhangúságba, jó a csapat akikkel van, és nem hajtják agyon. A környezet festői, az itt dolgozó régiek mindegyike nagyon kedves, az újak között meg sok az idétlen fiatal de ez van. Az idő gyönyörű még ha nagyon meleg is. És a fene egye meg mégis csak az „új világban” lennénk vagy mi. J

Hát igen, pénteken volt a heti ünnepi felhajtás, akkor szombaton nem eszünk rendes kaját. Mivel Isten hat nap alatt teremette a Földet, és hetedik nap pihent a zsidók nem dolgoznak szombaton. Sőt semmilyen elektronikus kütyüt nem használnak, igen a villany is ide tartozik! Mert jár egy kis áram szünet, időnként mindenkinek. Két megoldást találtak ki a tényleg szabályokat betartó zsidók ennek megoldására. Vagy felbérelnek valakit drága pénzen, hogy péntek naplementétől szombat naplementéig kapcsolgassa nekik a villanyt (és ez nem ritka megoldás és ha én gazdag lennék én is ezt csinálnám) vagy péntek este egyszerűen nem kapcsolják le a villanyokat és világosban alszanak, hogy szombaton legyen fény. Főzni sem főzhetnek, egyetlen kibúvó itt ha csak ráemelik a tűzhelyre a lábost, nem keverhetik ez fontos, és leemelik mikor kész van. Na most a tűzhelyet sem lehet be- és kikapcsolni így annak is égnie kell egész éjjel ha használni akarják, és az őrláng nem ér, ezt is megkérdeztem a Máskiától. Mert ha ezeket nem tartják be akkor az étel már nem lesz koser. Jogosan merül fel az a kérdés, hogy minek akarják „betartani” a szabályokat, hogy ha folyton a kiskapukat keresik. Szerény véleményem szerint akkor vagy hagyják az egészet, vagy csinálják rendesen mindenféle menekülési útvonal nélkül mert ez így inkább röhejes. Persze, arra is rákérdeztem, hogy nem engedi a nem zsidóknak sem főzni, mert műszaki cikk, akkor miért használhatjuk a mosogatógépet. Erre azt mondta jó kérdés, és kacagott egy sort. A válasza az volt, hogy mert attól az étel még koser marad, hogy a koszos edények a nem zsidók géppel mosogatják el, mint ahogy mi dolgozhatunk is. A legfontosabb, hogy az ételt ne szentségtelenítsük meg. J Minden péntek este evés előtt imádkoznak egy sort, és természetesen hosszabban, mint egyébként minden evés előtt és isznak egy pohár bort. Mivel a táborban szigorúan tilos mindenkinek alkoholt behozni vagy fogyasztani, semmifajta jég dupla whiskeyvel nem jöhet szóba így még a felnőttek is szőlőlevet isznak. Kis fél dl-es poharakban tálaljuk a tányérjukra készítve. Tegnap én voltam a szőlőlevek felelőse, nekem kellett őket rendezni. Először azt mondták, hogy csak 6 liter lé van azt osszam el a két lenti étkező között. A nagy teremben egész pontosan 231 ember eszik minden alkalommal a kisebbik étkezőben nem tudom fejből, majd megnézem, de ott 150 körülre becsülném őket. Erre volt nekem 6 literem. Éppen annyit öntöttem minden pohárba, hogy a pohár fenekét betakarja a folyadék, hogy elég legyen és kitettem az asztalokra. De elfelejtettem, hogy a kis teremben mielőtt a kicsik esznek megkajál a személyzet kb.  44 ember személyében. Na köszi, szedhettem be a poharak mert ennyi eszem van, hogy nekik is kikészítettem. Utána mikor pont végeztem szólt a főnökasszony, hogy most telefonáltak a tinédzser oldalról, hogy küldenek két karton szőlőlét. Ez hihetetlen, kezdhettem elölről és tölthettem tele minden poharat. Beszélgettem az itteni rabbival, aki (engem meglepett), de nő. Azt mesélte, hogy a zsidók sokat „figyelik az eget” igaz, nem sajtból van a Hold, de számukra nagyon fontos, hogy a Hold milyen fázisában tart. Azt mondta a csillagok számukra nem érdekesek, csak a Hold. Náluk szinte az összes ünnep teliholdra esik, és sok zsidó fél a holdfogyatkozástól.

Kezdenek gondok adódni a  cheffel, mert egyre több fejfájást okoz a személyzet többi tagjának. Azt mesélte, hogy egy iskolában dolgozik egyébként, csak ott a nyári szünet miatt nincs rá szükség, így került ide. Ennek ellenére képtelen kiszámolni az adagokat, és eddig minden nap mióta itt vannak a kicsik kifogytunk a kajából. Tizenegyen ülnek egy asztalnál és  negyedekbe vágott hotdog kiflit szolgálunk fel összesen négy darabot per asztal. A rabbi szóvá is tette a konyha felelős felügyelőnek, hogy ez nevetséges, mert egy gyerek is megeszik minimum egy fél kiflit függetlenül a többi ételtől, így nemhogy tizenegyre, de huszonkettőre lenne szükség asztalonként. Mi is jobban örülnénk ha a kenyeres kosarakat eleve megpakolva tennénk ki az asztalokra is van egy csöpp esély arra, hogy öt másodperccel az étkezés megkezdése előtt, nincs minden asztalról egy ember a svéd asztalnál, hogy kérünk még, kérünk még. Mivel a felszolgálók csak a svéd asztal mögött állva szolgálnak ki (leszámítva az alap adagokat, amik kikerülnek az asztalra) lényegében egész étkezés alatt a konyhába futkosunk, hogy még, még, még, ennyi nem elég…A másik nagy probléma a cheffel (mert állítólag ez is hozzá tartozik), hogy után rendeljen az ételekből. Minden étkezés előtt azzal szembesülünk, hogy alig van vagy egyáltalán nincs az alap élelmiszerekből a raktáron és a hűtőkben. Például ma elfogyott a vaj meg tejből is alig volt, de azért rakjuk ki a müzliket az asztalokra, majd megeszik kakaóval. Erről jut eszembe, az egyik kedvenc számom ( az eredeti) "No milk today." Ja mondod te, mert nem téged kérdezz még a 21 asztaltól legalább két-két ember,” Hogy van tej?” , „Merre találom a vajat?”és akkor mit mondjak, mikor bunkón megjegyzi az egyik gyerekfelügyelő, hogy „Ez most komoly, hogy nincs?!” Nem Egyetlen drágaságom, vicceltem és csak neked mindjárt hozok a raktárból egy egész kartonnal, a többiek azért nem kaptak mert te különb vagy mindegyiknél. Nem tudom mikor fog változni a rendszer vagy bármi a konyhában és ki által de már nagyon várjuk mert így dolgozni nem csak nekünk megerőltető még jobban, hogy folyamatosan futkosunk a konyhába hanem a szakácsok sem tudnak a következő fogásra készülni.

Még ma is a régi kabinunkban aludtunk, bár fogalmunk sincs, hogy ez mennyire legális, de hát hajnalig még van idő. Semmilyen cuccunk nincs már ott, így esténként mindig kis táskával megyünk át. Nagy nem akaródzik nekem ez a külön élés, néha úgy érzem, hogy fényév távolság van közöttünk. Mert ez nem csak annyiból áll, hogy külön házban alszunk, hanem, hogy gyakorlatilag nem látjuk egymást. A szüneteink máskor vannak, Andris a tinédzser oldalon fogták ma, így még közösen ebédelni sem tudtunk negyed órát. Este 8 körül végzek mire lezuhanyozom, kézzel kimosom a szennyesem,leülök fél percre stb. már legjobb esetben 10-11 óra van. És reggel fél 7kor már kezdek megint tehát 6 felé már érdemes ébredezni, és napi 8 óra alvásra azért mindenkinek szüksége van még a dal is megmondta, hogy nyolc óra munka nyolc óra pihenés..., nekem 12-re is lenne ha lehetne. A másik akadályozó tényező, hogy ha lemegy a nap itt elszabadulnak a repkedő dögök, szúnyogok, szentjános bogarak, legyek, muslicák, szitakötők, minden ami rovar előjön, így a szabadban lenni sötétedés után bosszantó. Zárt hely, ami nem egymás kabinja, ahol a többi szobatársunk élne magánéletet meg nincs és ahova szerintem legálisan szintén nem mehetnénk egymáshoz. A főépület étkezőit lezárják vacsi után a másik lehetőség a messze lévő kantin lenne, ahol meg hatalmas a tömeg talán még leülni se tudnánk. Éppen ezért megkérdeztem a Bácsit mert mégis csak a tartós béke a legfontosabb, hogy lehetne esetleg arról szó, hogy mi együtt maradjunk mivel nem ritka, hogy egy házban csak ketten laknak és amúgy is üres a régi helyünk. Mondta, hogy háát ő nem hiszi, talán. Szóval nem adott határozott választ és mielőtt elment, visszafordult és megkérdezte a korunkat (már itt is felnőttek vagyunk, mert hát nem csak a húsz éveseké a világ) és köszönés nélkül elment. Ugyan ezt csinálta, ha még emlékeztek a túlórákkal kapcsolatban, mondta, hogy ez van fogadjam el vagy hazatalálsz. De utána csak intézkedett, így most várunk hátha történik majd valami.

U.i: A szemfülesek észrevehették, hogy dalok címei vannak elrejtve a bejegyzésben. Kinek mennyit sikerült észrevenni?

Tegnap este volt az utolsó „névkártya húzás”. Minden itt dolgozó kapott a nyakába egy névjegy kártyát, amit a teljes neve, származási országa és a beosztása van. Minden étkezésnél kihúznak egy dobozból egy nevet és akinek a neve elhangzik és visel névkártyát ajándékot kap. Ha nem visel, „rúzst, rúzst” felkiáltás közepette egy rúzsa ajándékozzák meg. Nem tudom miért éppen az a büntetés.  Az ajándékokat, hol megmutatják előre és választhatsz, hol zsákbamacskából kell választani. Általában fogkefe, táboros póló, egy nagy hűtőmágnes a tábor nevével, kulacs, zseblámpa stb. kapható. Az utolsó esti név húzásnál mondták, hogy most nem csak egy ajándékot fog ezek közül nyerni az utolsó nyertes hanem ő lesz a főnyeremény ajándék csomag. És szerintetek kit húztak ki? Az Andris. Mivel soha nincs ott a húzásokkor mert ő a személyzettel együtt a korai reggelin vesz részt, mondták ha látják megnézik, hogy viseli-e és akkor adnak  neki meglepetést. Tudtam, hogy még egyszer sem viselte fél percre sem, így amint szünetem lett visszafutottam a névjegyéért és elkezdtem keresni. Reménykedtem benne, hogy hamarabb megtalálom mint a táborigazgató. Az egész tábort körbe jártam több mint egy órát kerestem, mikor visszajöttem mert letelt a munkaideje és tudtam, hogy a kabinhoz tart. Gyorsan oda is adtam neki, és bement és elkérte a meglepetést. Két pólót, egy melegítő nadrágot, egy nagy SLC (Surprise Lake Camp) mágnest, és egy rendszámtábla köré rakható szintén SLC műanyag vázat nyert. (Ezt fejből írtam le napokkal később ha esetleg valamit kihagytam volna az a memóriám szűkös kapacitása miatt lehetséges. J )

Ma reggel mindenki nagyon izgatott volt, lehetett érezni már a levegőben is, hogy valami készülődik. Persze, ha valaki nyitott szemmel jár már hajnalban is, akkor könnyen észrevehette, hogy mindenhol üdvözlünk a táborban meg hasonló feliratok voltak. Mindenhova színes és aranyos szövegeket írtak fel a falakra. Az összes itt dolgozó tegnap kapott egyen pólót, aminek az elején a tábor neve és lógója van felírva a hátulján meg a munkaköre díszeleg. A konyhások bordó felsőt kaptak konyha felirattal, Andrisék sötét szürkét kaptak mindenes szöveggel a hátulján. A jeles napon, azaz ma a gyerekek érkezésének napján mindenkinek hordania kellett a saját felsőjét. Hiába minden próbálkozásunk továbbra sem tágítanak a fehér patentos köpeny mellől, így már nem csak a fehéret hanem ma a bordót is ránk aggatták. A reggeli palacsinta volt, közepébe mazsola volt sütve (a csokis jobb volt), ebédre meg pizza volt a menüre tűzve.

Mindenki majd kiugrott a bőréből olyan boldog volt, hogy végre elkezdődik a nyár, egyedül én álltam ott csendben és vegyes érzelmekkel. Valahogy mindig képes voltam tovább látni az orrom hegyénél, így nem kellett sokáig törnöm a fejem, hogy meglássam, hogy vége a csendnek a táborban, minden lármás lesz. A gyerek=sok kosszal, sok sírással függetlenül attól, hogy egyik másik mennyire cuki. Én arra számítottam, mielőtt megérkeztünk a táborba, hogy ez egy zsidó tábor, tízmillió kis szabállyal, akkor tuti jól nevelt, illedelmes és borzalmasan fegyelmezett gyerekeket fogok itt látni. Valami Abigél című könyvben és filmben látott fegyelmet vártam, hogy kettesével egymás mögött fognak átmenni egyik foglalkozásról a másikra. Tudom ez kissé erős, de mégis a világ egyik legzárkózottabb vallási világába csöppentünk bele. Azt már tudtam, hogy a koser felelős, hivatalos nevén a Máskiá (valami ilyesmi) haragszik az egyik mosogató amerikai lányra, mert ő zsidó és egy keresztény fiúval találkozgat. Egész délelőtt özönlöttek a kicsik, egész konkrétan 462 picurt vártak a táborba csak ma. Elég sok gyerek nem bőröndöt hozott hanem olyan hosszúkás zsákot, amit a filmekben lehet látni, mikor a férfiak bevonulnak a hadseregbe. Eszméletlen sok cuccot hozott minden kicsi, de a gyerek vigyázók se voltak különbek ilyen téren. Egész nap harci készültség volt, mert a néhány gyereket a szülei is elkísértek meg amúgy is és mindenkinek hasra kellett esni a fantasztikus tábori fogadtatástól, a körülményektől, a kajától stb. A gyerek vigyázók a saját „házuk” azaz tábor részlegük egyen színének pólójában és műanyag fűszoknyában és hatalmas „torony” kalapban vidámkodtak. A fiúk meg a kettes oszlopban várták a buszt, kikapkodták a csomagokat és intettek, hogy mehet és jöhet a következő busz.

Na amikor megláttam az első kölyköket én is lemondtam a velük szemben felállítok összes követelményemről. Leszállt a buszról két gyerek feltételezem testvérek, egyik 10 év körüli (12 a korhatár ha jól tudom) a kisebbik 8 lehetett és lila hajuk volt. Nem padlizsán hanem lila, olyan amilyet szilveszterkor fújnak az emberek poénból a hajukra. A kisebbik lány ezt tovább feszegette egy eszméletlen nagy rózsaszín virággal a fején. A virág majdnem akkora volt mint egy szalma kalap, lehet aként viselte, nem tudom. A randizós mosogatólány szerint azért csinálják ezt, mert ők cappucinok (nem nevezném őket feketéknek mert annál jóval világosabb volt a bőrük) és mivel nekik egyen hajszín járt az élettől igyekeznek minél jobban megváltoztatni azt. A másik észrevételem a hiedelemre vonatkozott, hogy Amerikában nagyon sok a túlsúlyos ember. Én ezt cáfolnám, szerintem mind az, az a néhány kivétel meg nem észrevehető a tömegben. Ennyi egészségtelenül duci kölyköt én még nem láttam, szívem szerint a pizza ebédet, főtt káposztára cserélném, de ebbe nincs beleszólásom.

Andris ma segített bőröndöket pakolni, de java részt a saját munkáját csinálta. Az úgy működik, hogy ha baj van valamivel, akkor az irodába be kell menni és egy cetlire fel kell írni, hogy mi a probléma. A cetliket Andris főnöke minden reggel megkapja és odaadja a fiúknak. Mivel most „fedeztek fel” egy csomó kabint, jó sok cetli volt, de Andris szerint hülyeségek. Lyukas a szúnyogháló, nem volt az, hiányzik egy matrac nem hiányzik sőt plusz egy van belőle, lyuk van a padlón, kéne egy szemüveg mert azon bizony nincs. És a nap legjobb cetlije, fel volt rá írva a kabin száma és az a szó, hogy hiányzik. Feltételezem nem a kabin tűnt el, és ha igazam van akkor kitalálósdit meg nem játszunk így jártál legközelebb fejezd be a mondatot ha akarsz valamit. J Andris továbbra is azt mondta, hogy a munka egyáltalán nem megerőltető, és a főnöke megnyugtatta, hogy a tábor kezdete után a munka minden eddiginél kevesebb lesz. Majd meglátjuk.

Micimackó, te kérdezted, hogy mit csinálnak a vendégek és a tábor lakói egész nap. Hát ez egy nagyszerű kérdés. Mivel én egész áldott nap a konyha és az étkezők között szaladgálok semmit nem látok a külvilágból. Illetve ha nagy szerencsém van az időjárás egy töredéke az ablakból is látható. Annyit tudok mondani, hogy a TEVÁs vendégek órákszám csak tornáztak meg jógáztak. Már amikor nem a fűben hemperegtek, mert tényleg csináltak ilyeneket, nem csak feküdtek, hemperegtek benne. Amikor szüneteim vannak, akkor az étkező meg a kisházam közötti rövid ám meredek és hegyi kecske lábakat igénylő terepen, kígyót kutatva mászok felfelé. Abban vagyok csak biztos, hogy ezen a rövid szakaszon én nem látom őket, a fent említett néhány mozgás fajtán kívül én semmit láttam még az ide érkezőkből, ja meg, hogy esznek. De nem akárhogy hanem mint a disznók, tisztelet és köszönet a nagyon csekély kivételnek. Talán többet tud mondani a dologról majd megkérdezem. És hiába minden kérés, hiába a sztrájk felvetése Andris nem szeret írni. Ne erőltessük majd ha megjön a kedve akkor jelentkezik.

Az idő annyira csapongó, hogy a megsülünk és hőségriadóból fél nap alatt átmegy a „hol a két pulcsim” korszakba. Ma reggel is olyan hideg volt, hogy szinte mindenki magától vette fel a fehér felsőt, hogy legalább az rajtunk legyen. A pulcsit is alá vették néhányan, de nem a legkényelmesebb hosszú ujjúban dolgozni.

Ma átköltöztettük az összes bőröndünket az új szállásunkra. Helyesebben ki ki a magáéba, mondjuk Andris volt olyan kedves és átcipelte a táskám. Nagyon nem tetszik nekem ez a külön élés főleg, hogy én azt hittem, hogy egy körzetben leszünk legalább. De nem. Igaz nem a tó két különböző oldalán lakunk, de még így sem kicsi a táv, amit meg kell tenni egymás házáig. És nem is igazán a távolsággal van a baj, hanem a tereppel. Olyan jó painball bajnokságokat lehetne itt tartani, mert lépten nyomon sziklák, kövek, fatörzsek, kidőlt fák, hegyek és völgyek tarkítják az utat. Leginkább mégis az utat utálom, mert nem beton (az csak a konyhában van) hanem sziklás, köves és nagyon egyenetlen és nem esik jól rajta járni. Az avar sokkal kényelmesebb, de attól meg félek, mert nem látok hová lépek, és nem szeretnék valamire rálépni, ami mozog. A másik veszélye az avaros terepnek, hogy nem tudod milyen mély, ahová lépni akarsz. Van, hogy meglepődök, mert néhány centiméternyire számítok és süllyedek egy kicsit mikor ránehezedek a lábamra, és még csúszik is. Szóval nem tetszik nekem ez a külön kabinban élés, meg Andris sincs oda tőle. Így eldöntöttük, hogy még ma este a régi helyünkön alszunk és csak az esti és reggeli cuccainkat hagyjuk a régi helyen. Mivel az egyik táborigazgató pont a régi helyünk mellett lakik és látta a fényt a szobába mégse szólt gondoltuk nem olyan nagy baj az.

Este fürdés után megkérdeztem az egyik felszolgáló lányt, aki már 10 éve jár ide vissza, hogy hogyan is van ez a fürdőszoba kérdés. Neki tudni kell hiszen nyolc évig táborozott itt és tavaly óta meg már dolgozik a táborban. Elvileg ahol én fogok lakni és ahol Andris lakik, a kettő között fél úton van a fürdőház meg egy gyerekkörlet. Arra voltam kíváncsi, hogy akkor most ezek a gyerekek majd velünk fogják megosztani a zuhany kabinokat és WC-ket. „Dzsil” (ez a lány beceneve) szerint igen, de figyelni kell majd rá, hogy a gyerekek ne érezzék kényelmetlen helyzetbe magukat. Így nem vetkezhetünk le előttük és nem lehetünk soha meztelenek sem. Gondolná az ember ez nem baj, dehogyis nem . Mégis, hogy vetkőzzek le és törölközzek meg a zuhany után ha nem láthatnak meg?! Ja, a zuhanyfülkéből nem jöhetsz ki csak törölközőben és abban is mehetsz csak be, majd mint egy vak egér, tapogatózva ki kell nyújtani a kezed és megkeresni a függöny mögül a fogast. Nevetséges. Persze a kis lányok ne érezzék rosszul magukat mert meztelen nagyobbakat látnak, de az itt dolgozó lányok meg haljanak bele a szégyenbe, hogy a fél táboron keresztül törölközőbe kell oda-vissza vonulni a fürdőházba. Arról nem is beszélve, hogy ha út közben nyakig felöltözött lányokkal és fiúkkal találkozunk szerintem az kellemetlenebb mint a fürdőben megtörölközni és felöltözni. Erre mondta, hogy ha ennyire zavar, a WC fülkében is átöltözhetek mindig, ugyan kérlek gondolkodjunk már egy kicsit. Nem fogok két hónapig bújócskát játszani és egyfolytában a piciket lesni több mint 10 óra munka után. Aztán azt mondta, hogy ha jól emlékszik (10 év után elvárható) akkor csak két hétig fognak ezen a részen gyerekek lakni. Akkor meg mi a fenének kellett most kiköltözünk?! Néha annyira érthetetlenül gondolkodnak az itteniek.  

Mivel teljesen elvesztettem a fonalat, és sehogy nem akar kijönni a számozásom meg a dátum úgy döntöttem változtatok a rendszeren. Mostantól nem az itt töltött napok sorszáma lesz a címben, hanem dátum és a hét napjának a kezdő betűje. Néhány nap eltűnt a semmiben, legalábbis a blog szerint. Ne nem kell félni, azokat a napokat is végig melóztuk.:)

Elérkezett az idő, hogy ha csak egy napra is de átvegyem a Süni helyét. Reggel egész jól mentek a dolgok, ha nem számoljuk, hogy a Lusti 20 percet késett az egyik lányra meg háromszor kellett egymás után rászólni, hogy kösse össze a haját mert ez az előírás. A fehér felsőket is utáljuk mindannyian szóval azért is kellett egy külön kérvényt benyújtani mindenkinek. De ezek az apróságokat leszámítva egész zökkenőmentesen ment a dolog. Az ebéd is eseménytelenül telt, mindent a terv szerint végrehajtottunk. Este a Barbeque-ra készülés azonban már nem telt ilyen nagy nyugalomban. Mikor visszajöttünk az ebéd utáni szünetről megtudtam, hogy miután elengedtem minden „étkezőhöz tartozó” embert a chef az egyik fiút visszahívta és két óra helyett egyetlen perc szünetet sem kapott. Nagyon bosszantott a dolog, hogy még csak nem is szólt nekem a chef, mikor aznap én feleltem értük. Aztán persze a srác nekem panaszkodott, én is csak azért nem vártam meg, mert azt mondta, hogy visszateszi az utolsó szemetest a kisebbik étkezőbe és jön ő is, ennyi volt.  Előző nap csak azt terveztem fejben, hogy kinek milyen feladatot fogok adni, mert tudtam a Tüsi listájából, hogy mikor mire van szükség. Tudtam a helyes sorrendet, arra, hogy a főépületben a kellékeket és a kajákat hova kell küldeni a tó partjára, úgy hogy minden akkor legyen ott, amikor szükség van rá. Mert az könnyen belátható, hogy először az asztalokat kell levinni és utána a rá való tányérkészletet és nem fordítva. Persze, ennél azért összetettebb volt a helyzet. Szóval kész tervvel a fejemben besétáltam a konyhába, hogy megnézzem mindenki visszajött-e már a szünetről mikor megláttam a teljes felfordulást.

Elkezdtem a körülöttem szaladgáló konyhások között elmondani, az enyémeknek, hogy mit kell levinni a strandra mikor elkapott a chef, hogy már egy csomó mindent leküldött. Megkérdeztem miket, mire a válasz, már nem is emlékszem, ami épp eszembe jutott. Kööööszi, ennyit a tervemről. Erre ahelyett, hogy hagyta volna, hogy csináljam a dolgom, nekiállt nekem utasításokat adni. Egy embernek elég utasítások. Mégis, hogy a fenébe kéne egy maréknyi embert utasítgatnom ha nekem kell lehozni a salátát az emeletről, nekem kell ketchupot elővenni a hűtőből és stb. A többiek meg ott rágták a fülem, hogy ők meg mit csináljanak. Mondtam nekik, hogy nekem most dolgom van így kérdezzék meg a chefet miben segíthetnek. A roppant segítőkész válasz, most semmiben.  Mégis mi ütött ebbe az emberbe?!  Irányítanom kéne egy csapatot, erre engem ugráltat, beleszól a munkámba és nem segít legalább a csapatot lefoglalni? Aztán megjelent egy csomó „nagyon okos” ember a konyhában, akinek aztán semmi keresni valója nem volt ott. És persze mindegyik utasításokat akart adni, ahelyett, hogy csinált volna bármit is. Megjött a tábor igazgatója, a vízimentők felügyelője stb. Ne akarjunk már egy lovat, többen megülni, mert csak akadályozzuk egymást. De nem adtam fel ilyen könnyen, újra és újra megkérdeztem a cheft, hogy mi van már lent és mi nincs. Erre közölte, hogy az étkészlet már rég lent van a parton, miért nem vagyunk ott és terítünk. Azért drága bogaram, mert én nem tudtam róla, hogy ezek már lent vannak, másrészt meg svéd asztal lesz, magyarul mindent egy kupacba kell tenni a jó sorrendben. Ha nem dumáltál volna bele, én eleve jó sorrendben küldtem volna le a dolgokat és akkor nem kéne lemennem a partra ellenőrizni, hogy a sofőr srácok hova hajigálják le a cuccokat. Megmondta a Tüsi, hogy 4 „hordó” kell, 2 víznek, kettő meg üdítőnek, lemegyek és öt hordót látok. A saláta bár össze-vissza. A kések a svéd asztalon, a villák a másik kipakolós asztal közepén. A nyolc zacskó hotdog kenyér az egyik középső asztal szélén, míg a hamburger zsemléből csak 5 darab van kitéve. Teljes káosz. Mire nekiálltam megszervezni, hogy ki mit tegyen rendbe, szólt a chef, hogy hozzak „étel csipeszeket” a saláta bárba. Elindultam gyalog, hogy kicsit kiengedjem a gőzt, semmi szükségem nem volt a golfkocsival fel-le furikázó sofőrre. Mikor fél úton voltam, láttam, hogy a Lusti kezében kiszolgáló eszközökkel (merőkanál, nagy villa, laposabb nagy kanál stb.) megy a strand felé, az egyik kocsi hátulján. Visszamentem, ja csipeszt azt nem hozott. Sebaj, még mindig alig vagyok ideges, megint elindulok vissza a konyhába. Nekiálltam kiszámolni, hány csipesz kell, erre jön az egyik felszolgáló srác, hogy azt üzeni a chef, hogy nem kell neki csipesz. Mondtam a srácnak, hogy most számoltam ki, itt van összeraktam, vigye le a strandra és személyesen adja a chef kezébe, és nem érdekel mit üzenet. Nem fogok föl-le futkosni mint egy kerge marha csak mert a főszakácsnak nem volt terve a kipakolásra. És milyen jó, hogy nem hagytam magam, mert később szükség volt a csipeszekre.

A mai napon sok bejegyzés született és lehet még fog is, aki olvassa a blogot nézze meg, hol tart mindig, amikor elkezd olvasni.

A vasárnap annyi változás történt, hogy most nem terítettünk meg asztalról-asztalra hanem csak középen csináltunk svéd asztalt. Már nem csak egy svéd asztalunk volt, mint átlagosan hanem csak az volt. A tányérokat, evőeszközöket és minden mást is középre tettünk ki egyedül a lefelé fordított poharak és a kancsós vizek sorakoztak az asztalokon. Hogy így mennyivel egyszerűbb. Mindig lehetne ilyen „büfés” reggeli. Erre a változásra azért volt szükség mert most kivételesen nem fél órát kaptunk enni, hanem két órát. Ezt is annak köszönhetjük, hogy a nem kisegítő, azaz felügyelők és gyerek vigyázók egész estés kimenőt kaptak. Eredetileg fél kettőig maradhatnak kint az „öregek” (mint mis is, nem tudom a pontos kor határt talán 21 év) és a fiatalabb itt dolgozók csak 10 vagy 11 maradhatnak távol. Azonban szombat este egész estés kimenőt hirdettek, tehát még reggelinél sem kellett kötelezően megjeleni elég volt, a délelőtti foglalkozásokon ott lenni. Mi úgyse éltük volna a lehetőséggel valószínűleg Andrissal mert nagyon drága bemenni New Yorkba meg vissza és valószínűleg ott aludni vagy valamit csinálni egész éjjel szintén nem lett volna olcsó megoldás. De azért mi is örülnénk ha nem lenne ennyire pofátlan megkülönböztetés személyzet és személyzet között. Hajlamosak vagyunk őket úgy kezelni, mintha ők is vendégek lennénk pedig ők is ugyan olyan munkások mint mi, csak nekik a kölykökkel kell foglalkozni, vagy a kisegítőket kell felügyelni.

Eredetileg arról volt szó, hogy tesztet kell írnunk az eligazításokon hallottakból, de vagy ideig-óráig vagy véglegesen elnapolták a dolgot. Helyette olyat „játszottunk”, hogy három csoportra osztották a konyha személyzetet és körbe vezettek bennünket a konyhában, a hűtőkamrákban és a raktárban. Azt kellett megfigyelnünk, hogy a korábban hallottak alapján mi nincs jól, azaz mi a hiba a képen. Rengeteg hiba volt, mert direkt kupit csináltak a chefek, hogy megnézzék mennyit veszünk észre ezekből. Mikor végeztünk a körsétával én azon aggódtam nehogy elfelejtsek valamit mert 12 hibát számoltam fejben, mellettem ülő Lusti meg megkérdezte, hogy mégis mit kellett volna észre venni. Te jó ég! Hogy lehet valaki ennyire vak, azok után, hogy napi 2-3 előadást kaptunk arról, mire kell figyelni. Csak, hogy értsétek a csodálkozásomat mesélek egy pár baklövést a konyhából. Volt néhány evőeszköz a padlón elszórva, a mosogató roskadozott a mosatlantól, a hűtő kamrában fedetlen tálak voltak, a szószok a hűtő helyett a raktárban voltak, volt tejtermék a hús hűtőben, üres karton dobozok voltak a fagyasztóban, nem volt dátum írva a néhány fedett kajára (muszáj, hogy tudjuk mióta van kibontva és mikor használtuk utoljára), volt étel a földön. Ez az utolsó volt a legszembetűnőbb. Mivel sok a bogár és stb. mindig minden a lehető legjobban elzárunk és felteszünk mindent a polcokra néha kicsit túl is aggódják. Mert hát melyikünk nézi át a brokkolit szirmonként, hogy melyikben vannak apró bogarak, főleg, ha fagyasztott brokkoliról van szó. J  Na ebből nem vett észre semmit a Lusti, mert, hogy az nem tűnt fel neki, hogy a főtt kaja a nyers alatt volt az kisebb baj, mert ez polc rendezési probléma. Miután szinte hibátlanul felsorolták a csapatok, hogy mit kellett észrevenni elengedtek minket a dolgukra, ők meg nekiálltak feltakarítani a tesztet. A Tüsi felügyelőnk megkért, hogy mivel kedden ő szünnapon van helyettesítsem megint. Ez egyben megtiszteltetés és óriási felelősség is. Minden alaposan elmondott, hogy mikor mit kell csinálni, de nem egy hagyományos napot kaptam ezt is tudtuk mind ketten. Mivel kedden általános szünnap lesz szinte mindenkinek, de hát enni akkor is kell és miért ne én dolgoznék akkor is. De egy szavam se lehet mert én megkaptam az összes hétfőn, hogy Andrissal együtt lehessen. Szóval írt egy listát a teendőkről és megmutatatta, hogy kell használni a kávéfőzött (pofon egyszerű egyébként) és további utasításokkal látott el. Azért volt erre szükség mert hétfőn ugye nem vagyok és utána már tőlem fogják a többiek várni a teendőket.