Három új bejegyzés került fel!

Ma azaz vasárnap Látogatók Napja van. Ez azt jelenti, hogy a szülők eljöhetnek meglátogatni a gyerekeket és velük tölthetnek egy napot. Mivel hétvégére tűzték ki az időpontot, azért számított néhány emberre. Azon tanakodtam reggel, hogy mégis mennyien jöhetnek, talán 20 vagy 40? Elvégre ez csak egy pár hétre szóló tábor (Nem tudom, hogy pontosan meddig marad itt az első turnus.), és a tábor részéről személyre szóló képeslapok is érkeztek a szülőknek tehát igazán nincs miért aggódniuk.  Gondoltam az a néhány szülő, aki majd jön beugrik, ad két puszit a gyerekének beszélget vele egy órát vagy kettőt és hazamegy. Hiszen ez az ország hatalmas és ki tudja honnan érkeztek ide a gyerekek, és nem hinném, hogy több órás utakat tennének meg a szülők azért, hogy megnézzék igazat mondanak-e a gyerekek a telefonban és ha mégis ide is kell érniük és haza is kell menniük így rövid látogatásokra számítottam. Már megint nagyot tévedtem. Külön szabadtéri, de természetesen fizetős büfét rendeztek be a szülőknek és egész nap ment a sürgés forgás. Ahogy telt az idő és lassan elhagytuk a reggelhez tartozó órákat és közeledtünk a dél felé egyre több autó érkezett. Mire észbe kaptam és volt időm kinézni az ablakon az egész baseball pályát ellepték a kocsik, több száz autó sorakozott rendezett sorokban. És nehogy azt higgyétek, hogy csak anya vagy apa jött el megnézni a csemetét, áááá hozták az egész pereputtyot. Volt olyan család, ahol jött anya, apa, két vagy három tesó és a nagyszülők, de néhány helyen még az unokatesókat is elhozták. Hát igen, ezek a tágas amerikai autók…Még az amerikai személyzet fiatalabb tagjait (nyilván a 27 éves washingtoni srácot nem) látogatták meg a hozzátartozóik. Az egyik srác édesapja, órákig be se nézett a fiához csak szólt neki, hogy itt van, mert élvezte, hogy találkozhat a régi ismerőseivel és barátaival. Olyan volt az egész mintha valami nagy osztálytalálkozóra csöppentünk volna.

De igazán az lepett meg, hogy mennyi cuccot hoztak magukkal. Azt gondolhatnánk, hogy ha két bőröndnyi csemegét küldtek a gyerekekkel, a táborba induláskor nem hoznak legalább ugyan ennyit nekik főleg, hogy tudják, hogy nem lehet a kicsiknek a saját kabinjukban ételt tartani, hanem be kell adni a közösbe, de hoztak. Szóval nagy táskányi édesség és csemege az, amúgy is nádszál vékony törpöknek, hűtőtáskában étel a családnak, sátor vagy napernyő és mindenkinek legalább egy szék, nagy takaró a még mászó kicsiknek vagy a földre ülni vágyóknak.  Annyi motyóval érkeztek a szülők, hogy alig bírták a tó melletti még szabad helyekre elcipelni, volt aki több kört is fordult. A kék busz folyamatosan jött-ment a tábor két vége között és szállította a sétára nem vágyókat. De nem csak a kisebbeket látogatták meg, hanem még a tinédzser oldalon is szinte mindenkihez érkezett valaki. Az a néhány gyerek, akikhez mégsem jöttek vagy korán mentek vagy későn érkeztek a „szabadnapjukat” élvező gyerekfelügyelőkkel játszottak. Mivel az étkezőkben csak a személyzet evett ebédet így nekünk is könnyebb napunk volt, kivéve azoknak, akik a büfében voltak kénytelenek dolgozni, de én nem tartoztam közéjük. A büfében ugyan azokat az ételeket lehetett megvenni (kivéve az innivaló voltak mások) mint, amit a személyzet evett az épületben. Persze az étkezőt nem hagyhattuk el, így a teremben kellett unatkozva harci készültségben lennünk és felváltva ebédelnünk.

Eszméletlen meleg volt, aminek meg is lett a böjtje mert olyan felhőszakadás vágta ketté a délutánt, hogy nem győztek menekülni az emberek. Naná, hogy az étkezőbe, ahol meg mi próbáltunk felkészülni a vacsorára, de rengeteg embert kerülgetve nem volt egyszerű, de megoldottuk. A felhőszakadás elején még a szabadidőmet töltöttem a kisházunkban, amikor is hallottam, hogy valami túl közel csepeg. Nem volt megtalálni azt a tizenvalahány lyukat, ahol folyt be a víz. Azért volt néhány rés, ahol csak csepegett, de sajnos ez volt a ritkább. Nem jutott más az eszembe, alá tettem  a két szemetesünket (persze üresen) meg egy poharat és egy lapátot, mivel más edényem nem volt. Mindent felpakoltam a polcokra, mert gyűlni kezdett a víz a padlón. Az ágynak meg igyekeztem olyat helyet találni, ahol pont nem ázunk be, de nem bírtam egyedül megmozdítani, így inkább a csepegés alá tettem valamit az ágy tetejére. Mikor épp indultam volna munkába beleléptem a gumicsizmámba, hogy abban menjek, de pechemre állt benne a víz. Kiöntöttem gyorsan, szárazra töröltem, új zokni és futás. Próbáltam a fejetlenségben megtalálni az Andrist, hogy már vízben álltam a házban, mikor elindultam ha nem csinálunk valamit kacsaúsztatóvá fog alakulni a házunk. De lehetetlen küldetésnek látszott megtalálni, főleg, hogy ezen a napon ő és Gergő a tinédzser oldalon voltak ügyeletes karbantartók és a harmadik srác volt ide beosztva. Egyiküket sem láttam, de a washingtoni srác pont feltűnt egy golfkocsival. Nagyszerű megkértem, hogy szóljon rádión a fiúknak, hogy a B11-es kabinban elég komolyan „esik” és gyorsan kéne  segítség. Meg is tette a srác, bemondta a rádióba, de több időm nem volt vele csevegni, meg szakadó esőben nem is akartam, így rohantam tovább a konyha felé. A vacsora már rendben zajlott, a szülők és a többi látogató elment haza. De a vacsora végén, egyszer csak kiáltásokat hallottam a kis étkező mögül a folyósóról. Kiderült, hogy annyira lejt a talaj az épület felé, hogy az összes víz oda folyt be. Rohamos ütemben kezdett nőni a víz a folyóson és már a női WC-t sem kímélte a folyosó végén, oda is beért. A vízszint annyira megemelkedett, hogy mire kiértek az igazgatók és sofőrök és a többi segítség már belepte az első lépcsőfokot és második fok felénél járt. Az egyik takarítós srácnak, nincs gumicsizmája és neki kellett seprűvel és vödörrel kifelé terelni a vizet, de ahogy belépett a folyosóra bokánál is feljebb ért neki a víz, így elmerült edzőcipőstől. Amikor befejeztük a terítést, akkor kimentem én is segíteni nekik, és azokkal a hatalmas seprűkkel toltuk ki  egyre kijjebb a vizet, amivel a nagytermeket szokták feltakarítani, és majdnem fél méter széles a feje.  Este mikor mentünk haza, akkor vettük észre, hogy az úton felfelé nagyon mély folyógödröt alakított ki magának az eső. Az út jobb szélén húzódott végig, és szabályos folyammá duzzadt benne a víz. Később mikor már „kiszáradt” akkor készítettem róla fényképet, mert akkor nem volt nálam.