A hallgatásnak oka volt és van. Sajnálom, hogy úgy alakult, hogy a blogot napokig nem frissítettem. Az okokat röviden össze is foglalnám. Kezdhetjük azzal a sort, hogy a laptopom aksija, már akkor sem volt a legjobb mikor kijöttünk, de itt végképp feladta a harcot. Már öt percet sem bír ki, töltés nélkül, így vezetékes géppé változott. Erre lehetett számítani, igaz nem ilyen hamar. A balszerencse azonban nem került el minket, mert az átalakítónk, amit azért hoztunk, hogy az itteni konnektorokat is tudjuk használni egyszer csak elfüstölgött. A miért ismeretlen, de feladta az életet, amit pedig Anditól kaptunk nem megfelelő a laptophoz. Így a két átalakítóból egy sem maradt. És be kell vallanunk hazánk nem annyira közkedvelt úti cél, hogy minden sarki boltban áruljanak átalakítót a magyar dolgokhoz. És amúgy sem lenne jó, mert az amerikait alakítana magyarra nekünk meg fordítva kell. Nagy volt az esélye annak, hogy a hátralévő heteinket mindenfajta elektronika nélkül fogjuk leélni, mert nem veszünk fél millió forintért mindenfelé otthon nem használható hülyeséget. Azonban akkora mázlink volt, amit remélni se mertünk, hogy a rajtunk kívül kint lévő magyar srácnak egy csomag átalakítója van, igaz kicsit játszani kell vele és nem szabad mozgatni, de azért nagyon köszönjük. A szünetelést visszavezethetjük arra is, hogy este 8 után végzek minden nap és az a kevés idő, amit a könyvtár 50 fokos előterében töltünk esténként más dolgokra is kell. Mert, hogy csak ott van most már internetünk.

 Lassan neki kellett állni gondolkodni, hogy hogyan tovább a tábor után, nyaralás, utazás, hazatérés stb. Számolgattunk, osztottunk, szoroztunk és arra jutottunk, hogy kéne még egy kis pénz, az eredetileg tervezett túránkhoz mert túl hosszú. (Miami már rég elszállt mint ötlet.) Két lehetőségünk volt, vagy átrakatjuk a repcsi jegyet korábbra vagy tovább maradunk a táborba dolgozni. Lássuk csak, ha az első  mellett döntünk, rengeteg pénzt kell kidobni az ablakon, az átrakatás miatt, ha az utóbbit választjuk mi kapunk pénzt. Az utóbbit szavaztuk meg, úgyis embereket kerestek utótáborra, jelentkezünk 31.-ig. Mire napokkal később felkeresett a konyha felügyelő/főnök, hogy vagy hazamegyünk a tábor végén azaz aug. 20.-án vagy itt kell maradunk végig az utótáborban, szept. 10.ig. Azt sem tudtam mit mondjak hirtelen, hiszen a szerződésünk aug. 28.-ig szól, a repcsink meg nyolcadikán felszáll vagy velünk vagy nélkülünk. Ha kidobnak 20.-án semmire se lesz pénzünk, nem hogy utazni, megélni itt kint ennyi ideig nem lenne elég, ha itt kell maradnunk végig, nem tudunk utazni, mert a suliból így is késünk egy teljes hetet, amit még a tanárokkal is tisztázni kell, de akkor meg minek jöttünk ki, ha nem látunk semmit?! Miután magamhoz tértem az első döbbenettől, mondtam a pasinak, hogy a kérdés, hogy 28.-án végzünk, vagy 31.-én más opció nincs. Mert az elsőben megegyeztünk mielőtt kijöttünk a táborba ez nem vita téma, az utóbbira meg mi jelentkezünk, arról lehet vitázni.  Azt mondta, ez így nem lesz jó, beszél az igazgatókkal és meglátjuk mi lesz. Ebben a kételyben tartott minket napokig, pedig minden nap megkérdeztem, hogy mi van. Végre lett egy találkozó az utótáborosoknak ahol kinyögte, hogy nem dolgozhatunk többet mint aug. 28.-a mert törvényileg nem tehetjük, mert túl sok hét jönne ki, ha összeadjuk a munkánkat. Akkor ezt letisztáztuk, mert mi meg előbb nem megyünk haza. Viszont, ami megint aljas húzás volt a gumikacsáknál, ezúton is köszönjük nekik a fair játékra adott lehetőséget!!, hogy az ő szerződésükben az áll, hogy 10 hétig kapunk egyen fizetést a táboroktól függetlenül, ezért az összegért jöttünk ki. Csakhogy, az elő- és utótábor ideje alatt, nem a mi munkánkat végezzük és sokkal több óraszámban, ezért napi fizetést adnak erre az időszakra és többet mint a sima táborosra. De! nekünk a 10. hetünk 25.-én jár le, (mert előtáborra mi is megkaptunk az magasabb fizut) és nem pedig 20.-án mint mindenki másnak. Így öt napig fognak bennünket kifacsarni mint a narancsot röhögve, mert szemkiszúrós fizetést adnak nekünk, nem úgy mint a nem gumikacsákkal érkezőknek és az amerikaiaknak. Hozzátenném, hogy a fizetésünk nem lenne rossz, a sima táboros idő alatt, sem ha kb. az 50% nem nyúlná le a szervezet közvetítési díj és egyéb jól hangzó kifogások miatt. Egyenlőre eszem ágában sincs még egyszer erre a kontinensre tenni a lábam, de ha mégis jönnék táborba dolgozni megint, semmilyen körülmények között nem keresnénk otthon szervezetet hozzá. Ha valaki tervez hasonló megpróbáltatásokat az életébe, keressen fel valakit, aki már volt itt kint táborba, és az ő ajánlásával keresse fel az adott tábort. Többre is becsülik az ilyen embereket, mert ők kimondottan az Ő táborukat akarják, és megússza a közvetítői szervezet által okozott nem kevés kellemetlenséget és díj levonást is.

A másik nagy oka, annak, hogy napok óta nem jelentkeztem, hogy néhány napja gond van a kezemmel. Nem tudom megmondani pontosan, hogy hány napja, de a balkezem mutató és középső ujja 15-30 percenként remegésbe kezd. Ez független attól, hogy mit csinálok éppen,  vagy hogy áll a kezem, de szerencsére nem tart sokáig, csak bosszantó. Andris szerint lehet megerőltettem és így jelentkezik, nem tudom. Ja és ha valaki elfelejtette volna, balkezes vagyok, ami külön öröm ilyenkor. Egyenlőre rejtegetem, mert én nem megyek az itteni nővérekhez, csak ha már tényleg baj lesz. Most pihentettem a kezem, ha nem muszáj nem erőltettem, így a gépírást is kihúztam egy időre a listáról mert nem esik jól. Remélem néhány nap alatt, a kezem abbahagyja a bohóckodást és a többi fent említett tényezőt is megoldjuk vagy már meg is tettük és folytathatom a blogot, addig azonban türelmet kérek. Természetesen a fontos e-mailekre, és facebook üzenetekre válaszolunk, de a blog később kerül bepótlásra. Egy korábban elkezdett cikkemet felteszem, de még nem tudtam befejezni.

Pénteken megtalálták a lányok a buborékfújó elemmel működő gépet, na nem egy négy buborékot fújó elemes kis pici vacakra kell gondolni, hanem egy aktatáska méretű magából buborékok százait ontó ördögi masinára. Valószínűleg még a tegnapi partyról maradhatott itt és ráadásnak egy színes csillogós papírból készül pálmafát és disco fényeket forgató dobozt is ránk hagytak. Jill és Gabi nem is bírták sokáig, ebédhez terítésnél alig csináltak valamit, csak táncoltak a buborék felhőben és énekeltek. Tüsi látta ezt, de nem szólt semmit gondolta hadd érezzék jól magukat egy ideig. Ez követően sem zajlott sokáig unalmasan az élet, mert itt mindig kell történjen valami. Az ebéd felszolgálásánál megszólalt a tűzriasztó így mindenkinek el kellett hagyni a főépületet. Olyan sokáig voltunk kint, hogy a forró levesek már csak langyosak voltak mire visszaértünk, pedig mindig lefóliázzuk őket, hogy tovább tartsák a meleget. Amikor úgy tűnt, hogy vége  a műsornak és minden folytatódhat tovább, nagy szirénázás közepette megérkeztek a tűzoltók ismét teljes hadi felszerelésben. Nem tudom mit mond nekik ilyenkor az igazgató, hogy újra visszajönnek. Nekem a farkast kiáltó kisfiú esete jut az eszembe erről, mert itt a tűzriadó lassan minden hetes dolog. Hol szándékos gyakorlat, hol pedig baj van a készülékekkel.

Ezen a napon döbbentem rá igazán, hogy mennyire észnél kell lenni a konyhában. Eddig azt hittem, hogy a legnagyobb veszélyforrás ránk nézve a forró tepsi és a sütő nyitva felejtett ajtaja. De tévedtem. Szigorú előírások vannak a konyhában, amiket a tábor kezdetén meg is ismertettek velünk, azonban a gyakorlatban a felét sem tartjuk be. Sem a vezetők, sem pedig mi dolgozók nem veszünk komolyan néhány előírást, egyrészt mert nem érdekli a többséget, másrészt mert vannak benne lehetetlen vagy nagyon időrabló szabályok is. Például a vajnak a hús hűtőben lenne a helye, a margarinnak meg a tejtermék hűtőben. De mindkettő az utóbbiban van, a kenyér megegyezés szerint csak egy valahol kéne legyen (leginkább a köztes hűtőben), de jelenleg mindenhol van, a tejtermék és a hús hűtőben, az összekötő folyosón kartonban és a raktárban is van vagy 2-3 helyen. De ez csak egy egyszerű példa volt arra, hogy mi mindent nem tartunk be. Van azonban egy olyan veszélyforrás, amiről tudunk mégsem veszük annyira komolyan, ez az allergia. Sokszor volt már róla szó, hogy rengeteg gyerek ételallergiás vagy csak kitalálta vagy ő vagy az anyja nem tudjuk. Ennek ellenére a saláta bárban is egymás mellett vannak olyan dolgok, amikre esetleg valaki allergiás lehet, és hát gyerekek használják, akarva-akaratlan de beleesik néhány darab a másik edénybe is.

Néhány nappal ezelőtt pizza volt a menü és egy tejterméket nem fogyasztható gyereknek, a felügyelőjével megegyezve sajtos pizzát szolgálunk fel a kis srácnak is. Valószínűleg a gyerek csak nem szereti, vagy rég kinőtte a problémát, vagy sose volt neki, mert semmi baja nem lett tőle. Azonban ma megtörtént a baleset. Egy komoly ételallergiás ember, rosszul lett. Naomi a konyháról rengetegszer elmondta, hogy allergiás a halra, de már évek óta itt dolgozik, ahol túl sok halat eszünk, mégsem lett még semmi baja. Ebédre két majdnem teljesen egyforma kör alakú rántott ízét tettek ki a konyháról a chefek. Végül elmondták, hogy az egyik hal, a másik pedig ha jól emlékszem padlizsán volt. Destiny (igen valakit tényleg végzetnek neveznek) szedett magának a hal korongból kesztyűs kézzel. Ezután megkérte a Naomi, hogy legyen kedves adni neki a padlizsánból mert ő nem éri el rendesen. És Destiny adott is neki, kesztyűs kézzel. Fent említett áldozatunk, pedig mit sem sejtve nekiállt falatozni. Nem telt egy néhány másodper rosszul lett és már indult is a nővér házba, mert kiderült, hogy halas kézzel kapott padlizsánt. Mire elért a nővérekig már fuldoklott olyan rosszul volt, de mielőtt adtak neki ellenszert, felhívták az édesanyját, hogy nehogy arra is allergiás legyen, mert ő nem tudta megmondani. Mire beadták neki, már elájult. Szerencsére azonban, a vacsorát már az ő segítségével szolgáltuk fel, így komolyabb majd nem történt. De azért ez az eset, nagy intelem volt számunkra, hogy nem mindenki hazudik a betegségéről.

A szombat végre a miénk volt, a szabadnapunk. A szakadó esőre való tekintettel nem mentünk sehova inkább pihentünk, ránk fért már nagyon. Este elhatároztuk, hogy elnézünk a kantinba és meglátjuk mihez lesz kedvünk. Kipróbáltuk az új ping-pong asztalt, később meg beültünk filmet nézni a többiekhez. Mivel a szokásos ehetetlen és unalmas tonhal saláta volt, tojás salátával a menü, így nem csodálkoztunk, hogy halmokban állt a pizza a Tv szobában, és azt falatozták a zsúfolásig megtelt teremben. Mikor csatlakoztunk, kb. 10 perc kezdhették el, a „hajrá csajok” című filmet, aki esetleg nem látta annak annyi elég róla, hogy pompon lányokról egy amerikai iskolában. A film megfelel a kívánalmaknak mert vígjáték, és nagyokat lehet nevetni rajta, hogy mennyire hülyének ábrázolják a film szereplőit. Szinte az összes lány és fiú is vinnyog, nyávog és pitiáner problémákkal küszködik, miközben megy a fő szál, hogy pompom versenyre készülnek. Eddig én azt hittem, hogy ez egy paródia akar lenni arról, hogy milyen buták a hajrálányok és, hogy az amerikai iskolák kigúnyolása az egész film. De nem, ez a valóság. Gabi a legfiatalabb felszolgáló lány a konyháról, szintén hajrálánynak „tanul”. Ezt ő táncnak hívja, nem tudom mennyire számít annak, szerintem nem, de mindegy is. Szóval Gabi kívülről fújta az összes mondatot a filmből, mielőtt még elkezdték volna. Ennek köszönhetően az egész amerikai filmet, amerikai szinkronnal hallgattuk végig. :S Szörnyen zavaró volt, de egyszerűen nem lehetett ott hagyni őket, mert hogy az általam paródiának képzelt film valósággá váljon a szemem láttára, ezt látni akartam. Amikor éppen nem volt beszéd a filmben, Gabi majdnem kénytelen volt csendben maradni, de ehelyett inkább megállás nélkül arról áradozott, hogy ő pont ilyen életet szeretne magának, meg, hogy bezzeg a film hőseinek milyen jó sora van…

Már középiskolában és később egyetemen is mindig azt hajtogatták nekünk, hogy a magyar diákok milyen esetlenek. Hogy folyton kérdeznek, nem értik a teszteket, magyarázatra szorul nekik a feltett dolgozat kérdés stb. és, hogy összességében milyen önállótlanok a magyarok. Ma kijött egy srác a svéd asztalhoz, hogy kér tejet. Megkérdeztem, hogy nem talált esetleg a saláta bárban, mert reggelente mindig oda rakjuk ki, helyesebben 6 darabot az asztalokra a többit a saláta bárba. Mondta, hogy az nem elég, ami ott van. Nem értettem mit akar, hiszen ha már egy dobozt (1 dl) talált, az már elég kell legyen neki. Odamentem vele és megmutattam neki, hogy több mint 30 doboz tejet talál még a saláta bárban. Erre közölte, hogy köszi. Lehet, hogy az asztaláról fogyott el? De akkor mire válaszolt mikor megkérdeztem, hogy a saláta bárban talált-e? Néha szentül meg vagyok győződve, hogy vannak a táborban szellemileg nem egészséges gyerekek is. Pedig tudtunkkal nem kellene, hogy legyen. Van egy kislány, aki minden alkalommal mikor megkérdezi, hogy van-e valami, és azt a választ kapja, hogy elfogyott, akkor még vár 10 percet a svéd asztalnál. Hiába mondjuk neki, hogy nem lesz több mert az egész táborban nincs több, abból amiből kért, ő csak vár. Aztán egy idő után feladja és elmegy, majd újra és újra megkérdezi, hogy van-e. Egyébként úgy is beszél meg úgy is viselkedik, mint akinél komoly agyi gondok vannak, de nem valószínű, hogy papírja van róla, hogy mentálisan sérült. És mielőtt szóba kerülne, nem csak nekem játszanak el hasonlókat, tehát nem az akcentusommal vagy a nyelvtudásommal van a gond, mert az amerikai társaikkal is pont ilyen  hülyén viselkednek. Egy másik lány meg kijött a svéd asztalhoz, hogy  ő nem ehet ilyen desszertet, hozzak neki valami mást. Kérdeztem, hogy miért allergiás vagy. Mondta, hogy iiiiigen. De nagyon bizonytalannak látszott és hallatszott, így rögtön kibújt a szög a zsákból. Megkérdeztem, hogy mégis mire allergiás. Azt mondta, hogy hmmmmmm. Aztán gondolkodott még van 2 percig és nem tudott semmit kitalálni. Képtelen voltam megállni mosolygás nélkül ezt a béna hazugságot és visszaküldtem a helyére, hogy másik desszert, csak az allergiásoknak van és ő nem az látom rajta, hogy csalni próbál.

 Azzal se tudok mit kezdeni, hogy a 10 év alatti kölykök úgy sminkelik magukat, amit otthon a sarki nénik is megirigyelnének. Van ott minden, szemhéj festék, alapozó, rúzs, szempilla spirál, körömlakk, parfüm, csillámpor fulladásig, néhány esetben még tussal is ki van húzva a szemük. A ruhák, amiket meg hordanak elképesztő. Mély dekoltázsos póló, haskivillantós felső, csípő gatya vagy szoknya, topok, és szabdalt ruhatár. Mert a gondoskodó anya becsomagolt a gyereknek, aki talált egy ollót és olyan gyerekes kézügyességgel nekiesett a ruháknak. A tábortól kapott emlék pólók estek a legtöbben áldozatul a kis varrónőknek. Ezek után merjen udvarolni valamelyik tábori személyzetis fiú a lányoknak, mert ha nem vigyázz nem csak itt dolgozó lányt nem talál, de nem is tinédzser oldalról szemel ki valakit, hanem a kicsik közül. És nem is lehet érte hibáztatni. A gyerekek stílusa bicskanyitogató nem is egy alkalommal. Mikor kijön a pulthoz a maga kis, 9 éves öntudatával és rá vágja az asztalra az üres tálat és néz. Neked meg csend és mosolyogva lehet megkérdezni, Mr. vagy Mrs. bunkócskát, hogy mégis miben segíthetsz. De még ekkora sem veszi észre magát hanem közli, hogy pl. rizst. Nem ám kérek szépen, köszönöm szépen vagy van-e még esetleg, vagy tudnál-e segíteni mert rizst szeretnék. Ááá, dehogy. Matt már nem egyszer rájuk szólt, hogy ha nem fogják használni a „varázs szavakat” (köszönöm szépen, kérek szépen) akkor nem szolgáljuk ki őket. Én azt szoktam nekik mondani, hogy „Neked türelmesnek Kell lenned mert halljuk, hogy kérsz valamit, de rajtad kívül mindenki más is ezt teszi.” Naomi egyszerűbben oldja meg a dolgot, ő nem szórakozik velük, közli, hogy amíg egyes sort nem lát csak tolakodást, addig nem adja oda a kért ételt senkinek, mert neki aztán mindegy, hogy egész ebéd idő alatt hány embert szolgál ki. Ha ez sem segít, akkor nekiáll enni előttük valami olyat, amiért meg vannak veszve pl. chipet vagy sütit. És pontosan tudják a gyerekek, hogy nincs végtelen mennyiségű kajánk, sőt legtöbbször elég sincs, így a módszer működik. Persze minden étkezésnél mi sem merünk gyereket nevelni, mert akkor minket meg a főnökeink nevelnének egészen hazáig, de néha nem árt nekik, ha már az anyuk nem képes nevelni őket. Néhányszor jöttem már felnőttek is  a táborba látogatóba, de a csinos, normális, vagy átlagos szavakat egyikükre sem használnám. Volt itt szilikon néni, vadmotoros bácsi, hippi, felrobbant tudós, eltévedt Jamaicai turista stb, de ezek csak becenevek. Összegzésként annyit mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül elmondhatok, hogy elég sok amerikait láttam már, de szinte mind túlsúlyos, nehézkes értelemmel rendelkező és bunkó volt. Ezek nem vitatható tények maximum a szintjük változhat az egyes elemeknek, hogy melyikük mennyire ilyen.