Több bejegyzés is felkerült ma!

Elérkezett a függetlenség napja. Az itteniek az ünneplés miatt, a külföldiek pedig az újdonság miatt voltak izgatottak. Már reggel is lehetett érezni a levegőben, hogy itt valami készül. Már a reggelinél gyülekező gyerekek és felnőttek fején is amerikai zászló mintás sapkák, kalapok, kendők, hajpántok és két szarvra emlékeztető fejdíszek voltak észrevehetők. Sokan az ország színeit öltötték magukra, vagy póló vagy néhány esetben nadrág esetében is. Délelőtt a kézműves házban mindenki festhetett ruhát és testet is. Sok régi póló lett feláldozva a haza oltárán és esett áldozatul a soha ki nem jövő festéknek, de természetesen csak kék, piros és fehér színekben.  A fél táborban nem lehetett leveleket látni a fákon csak száradó ruhaneműket, na meg persze a festéshez használt újságpapír alátéteket szállni a levegőben. A test festés is nagy népszerűségnek örvendett, három fiú a hátára egy-egy betűt rajzoltatott fel: U, S, A, képzelhetitek milyen furcsa volt, mikor napközben helyett cseréltek egymással vagy egyikük eltűnt és mindenki kereste az értelmet a betűk mögött. Az indián harci festésre emlékeztető szem alatti sávos festés is megjelent az arcokon, de a három színű köröm sem számított ritkának. Biztos vagyok benne, hogy egy ki nem mondott verseny zajlott mind a kicsik, mind a nagyok között, hogy kinek lesz a legmenőbb és legegyedibb amerikás tárgya, ruhája, festése. Az ebédre a szabadban került sor, rántott csirke szárny volt a menüre tűzve valamilyen tésztás, szószos körettel és a szokásos salátával. Nem mondom, hogy rossz volt, de azért abban megegyezhetünk, hogy nem ez a leglaktatóbb kaja, amit ismerek, és igencsak szaporátlan volt enni. Annak ellenére, hogy a nekünk kellett kihordani a most már valóban svéd asztalokat az udvarra, jó ötletnek tartottam a szabadban lenni, úgy mindig csak az étkezőt meg a konyhát látom. Azonban, amikor megpakoltam a tányérom és kerestem valami ülőhelyet a nagy melegben már nem lelkesedtem a fűben evésért. Nem tudtam hova tenni a tányérom, mert a hangyáknak biztos volt egy kémjük és idejében jelentést kaptak arról, hogy most kell megrohamozni a főépület előtti füvet. A talaj is egyenetlen szóval az üdítős pohárnak is rimánkodni kellett egy sort mire megállt a földön. A hőségtől mi is a többiekhez hasonlóan bevonultunk a fák alá enni. A desszertet jól eltalálták, jég hideg görögdinnye volt kikészítve. A kölyköknél persze már előkerültek a csirkemellek és combok is, na és a köret is alaposan megváltozott. Már kezdünk hozzászokni, hogy még ételek tekintetében sem néznek bennünket egyenrangúnak vagy egyformán fontosnak. Délután újabb és újabb gyerekcsoportok váltották egymást a kézműves házban, de hogy a többiek mit csináltak, amíg nem voltak szem előtt azt nem tudom. A gyerekek a fűbe ültek le és felügyelőik által kijelölt helyen mozogtak. Nekünk meg adtak fejenként három kartondobozt meg két nagy méretű alumínium mély tálcát, hogy házanként osszuk ki. A kartondobozban műanyag étkészlet, szalvéta, kukás zsák, ketchup, mustár, majonéz csomag volt, míg a tálcákon meg a csirke és a saláta szerepelt. Mindenkinek elmondták, hogy melyik „házat” (gyerek csoportot) kell megkeresnie, de azt senki sem tudta, hogy mégis melyik csoport hol ül. Azért nem kevés a távolság a főépület, a strand és a sima tópart között ha cipelned is kell valami nehezet és természetesen forrót és ráadásul a domb különböző oldalain helyezkednek el. Elindultam a strand felé hátha ott lesznek, akiket én keresek és utánam kiabálták a konyhából, hogy most szóltak, hogy az én házam tényleg ott van. Legalább nem hiába megyek abba az irányba. Napközben találkoztam Andrissal, aki szólt, hogy este 9kor tűzijáték lesz a tó közepéről. Mindenki nagyon várta, ezzel akarták megkoronázni az ünnepet.

Több embernek is feltettem a következő kérdést, legyen szó akár angol (nálam a briteket kell ez alatt érteni), akár amerikai állampolgárokról. „Az angolok ma nem sírnak?” Volt olyan, aki nem értette a kérdést és olyan arccal nézett rám, amivel a kandi kamera sem találkozott még. (Nektek nem kell elmagyarázni, hogy miért kérdeztem ugye?) Na jó azért kicsit súgok hátha valaki másképp gondolkodik mint én. Amennyiben a történelem tudásom (ami igencsak hiányos és gyér) helyes, akkor azért ünnepelhetnek az amerikaiak ezen a napon, mert a britektől kivívták a szabadságukat és a függetlenségüket. A magyar példából kiindulva,( mert hát miben lennénk jók ha nem az állandó siránkozásban) szokás az elvesztett ország részekért sok-sok évig szív facsaróan sírni és a létező összes felelhető helyre kitenni, legyen szó hűtő mágnesről, pólóról, vagy fali papirusz tekercsről . Sok ember élete megváltozik egy ilyen nagy eseménytől így jogos a kérdés, hogy mit érez a másik fél. Az egyik angol srác azt felelte, hogy „Dehogy sírunk Kanada a miénk!” Hát jó ti tudjátok. Ugyan ezt a kérdést a washingtoni srácnak is feltettem, szerinte sem foglalkoznak a britek a dologgal. Az ő szavait idézve: „ Csak az a szar Kanada lett az övék.” Megkérdeztem, hogy miért tartja ennyire rossz helynek mire közölte, hogy csak néhány dolgot tudnak elmondani róla az emberek, hogy hideg van, hoki csapatok és, hogy iszonyatos az akcentusuk az ott élőknek. Eszébe jutattam, hogy a saját véleménye szerint, amit korábban mondott a Niagara szebbik fele is náluk van, és innen szinte semmit sem lehet látni. Erre egy vállrándítás volt a válasz, meg annyi, hogy legalább ez legyen nekik. Ennyit erről.

Ez a nap jó alkalmat kínált a „Mehikó” szülötteinek arra, hogy a saját függetlenségi napjukról meséljenek. Azt mondták náluk óriási bulik szoktak olyankor lenni akár 3 napig is. Mindenki az utcákon van, örül, nevet, táncol az utcán, mindenhol éneklés hallatszik és eszem-iszom megy megállás nélkül. Természetesen a tűzijáték náluk is nélkülözhetetlen kellék az ünnepléshez. Gergő és az egyik mexikói srác bementek New Yorkba, hogy megnézhessék az ünneplést. Mindketten csalódottan tértek vissza, és azt mondták, hogy ahhoz képest, hogy mekkora feneket kerítenek a dolognak és milyen nemzetközi hírnek örvend ez a nap, semmi nem volt. Gergőt megkérdezték, hogy látott-e már tűzijátékot ennyit megint arról, hogy mit gondolnak a magyarokról külföldön. De hát miért lepődünk meg mikor nem egészen tíz éve olyan kérdést tettek fel egy ismerősömnek Angliában, hogy még jurtában lakunk-e. Mondta, hogy természetesen és akkor most mutassák meg, hogy a laptopját hova teheti le és hol találja a konnektort. J A mexikói srác tényleg le volt törve másnap, mert szerinte ez semmi se volt ahhoz képest, amit ő otthon megszokott, volt egy kis tűzijátékocska (Gergő szerint otthon is lehet különbet is látni) majd miután vége lett, mindenki sarkon fordult és hazament. Ezek szerint nagyon jól döntöttünk, hogy Andris szülinapját már akkor is fontosabbnak tartottuk és inkább akkora kértük a heti szabadnapunkat és nem mostanra.

Visszatérve a táborra a vacsora barbeque volt, se semmi különbség nincs szemlátomást a grill, az szabadtéri sütögetés meg az ilyen hangzatos szavak között. Megint kitettük az asztalokat, ezúttal azonban három sort csináltunk és megfelelő sorrendben feltettünk rá mindent, majd a szakácsok nekiálltak grillen hamburger húst, meg virslit sütni. Annyi volt az extra, hogy volt vegetáriánus „hamburger hús”, meg vegán változat is, hogy ezeknek milyen az íze ne engem kérdezzetek, akik meg ezt választják nem ismernek jobbat, szóval sose fogjuk megtudni, mert én még a blog kedvéért sem kóstolom meg azt az ízét. Hatalmas tumultus alakult ki, mert az összes kis étkezős gyereket egyszerre hozták meg a három asztalhoz, majd 20 perc múlva megjöttek a középsősök majd őket követték záros határidőn belül a tinédzserek. Persze, hogy kifogytunk mindenből, ahogy ez lenni szokott, de most legalább látták a gyerekek, hogy a szakácsok nem elég gyorsak és nem a pincérekkel van a gond. Olyan jó lenne egyszer csatlakozni a rendezvényen résztvevőkhöz és azt csinálni, azt enni és akkor amikor nekem szimpatikus nem pedig végig nézni, ahogy órák szám mindenki eszik-iszik és nevetgél és jól érzi magát, rólam meg szakad a víz a napon az egyenruhában és fel-le futkosok vagy a svéd asztal mellett állok mint akit valami szobor, mert akkor pont nem jön senki. A mosogatólányok már megint jól jártak, mert papír kellékeket használtunk csak néhány merőkanalat és ételcsipeszt kellett elmosniuk és ők végeztek is. Amikor lefújták az ünneplést, akkor mi elpakoltunk és rendet teremtettünk kint és bent is. (Mert miért ne jönnének be enni az asztalokon, amikor meg lett mondva, hogy tilos, és lepakolták a tányérokat abrosz nélkül így viszont már nem koser az asztal, mert húst is ettek és sikálhatjuk át az egészet sokkal alaposabban mint egyébként.) Munka után Andris elém jött és megbeszéltük, hogy elmegyek átöltözni meg WC-re és mehetünk vissza tűzijátékot nézni. Mikor elindultunk a házunk felé elkezdett fújni a szél, és felhők kezdek gyűlni az égen. Vittünk magunkkal egy esernyőt és mire a fele utat megtettük a WC-ig bizony már csöpögni is kezdett. Bementem, Andris meg megvárt az ajtó előtt, mire kijöttem néhány percen belül már olyan vihar támadt, hogy hiába állt be Andris az párkány alá, és fogta maga fölé az esernyőt bőrig ázott. Az esőfüggönytől szinte semmit sem lehetett látni, és teljesen fekete lett az ég. A házunk néhány percre van a fürdőháztól de ilyen időben ez reménytelen vállalkozásnak tűnt, hogy elérjük ilyen időben, így a régi házunkhoz szaladtunk. A régi házunk van a legközelebb a fürdőházhoz, csak meg kellett kerülnünk, de mire beléptünk az ajtón már belőlem is csavarni lehetett a vizet. Dörgött és villámlott és az eső csak nem akart csitulni. Fél óra- 1 óra múlva már csak esett és nem szakadt így elhatároztuk, hogy hazamegyünk mert igencsak jól esett volna egy száraz ruha már mindkettőnknek, persze mire haza sétáltunk az eső is majdnem elállt. Ez pont arra volt jó, hogy a tűzijáték elmaradjon, amit azóta sem pótoltak be, gondolom elrakták jövőre. Következő héten (mivel lemaradásban írom a blogot) szintén szerdára esett a kinti sütögetés, tehát úgy tűnik heti program lesz, így elmondható, hogy semmi extra nem volt az ünnepnek okán a táborban. Mivel az ebéd és a vacsi is kint volt, még a főépületet sem díszítették fel, a zászló meg amúgy is mindig kint van a ház előtt, azt se vonják se fel se le, lehet már évek óta ott van. Bocsánat azt kifelejtettem, hogy este a gyerekek kaptak egy nagy tepsi amerikai zászlót idéző cukormázas tortát, amiből egyértelműen a személyzet nem kapott.