Újabb keddi naphoz érkeztünk, tehát megint nekem kell felügyelni a csipet csapatot. De jól felkészült voltam, hiszen Tüsi vasárnap megírta az összes óhaját, hogy ki hol dolgozzon, melyik étkezésnél mi legyen az asztalon, mit csináljunk kaja előtt és után. Nem mintha nem tudnánk, csak biztos, ami biztos nehogy kifelejtsünk valamit. Reményekkel telin indultam neki a napnak, hiszen múlt héten meghívtuk a csatát a csapattal gondoltam most már minden rendben lesz. Előbb is mentem, ahogy a Tüsi szokta, hogy én legyek az első a munkahelyen mert szerintem ez így való. Ahogy érkeztek úgy ahogy mindig szoktuk, osztottam ki sorban a teendőket egy köszönéssel egybekötve az érkezőknek. Az első aprócska probléma egy mondattal kezdődött, mely szerint „Én nem teszem ki a tejeket, én mindig a földimogyoróvajat és a lekvárt szoktam csinálni.”  Ez a mondat „Jill (ejtsd: Dzsil) szájából hangzott el, és igaza volt legtöbbször ő szokta csinálni, de nem mindig és ez nem törvény így nem láttam akadályát annak, hogy csinálja ahogy kértem, de a jó indulás kedvéért megengedtem neki, hogy csinálja azt amit szokott. Szembesültünk a ténnyel, hogy bizony a raktáron semmi sincs, amire szükségünk van. Elfogyott már megint minden, a kis dobozos kakaó, a yoghurt, a narancslé stb. Na ezt öröm elmagyarázni minden egyes embernek, aki kijön, hogy nem nincs a raktáron azért nem látsz sehol, nem azért mert nincs kedvem kihozni. Utálom mikor valami nincs raktáron, mert tuti mindenkinek az kell akkor és egyesével kell mindenkitől elnézést kérni, hogy nem most nincs. Mintha én tartoznék bocsánattal mert nem rendelnek időben készleteket és persze engem utálnak érte a picik, a felügyelők meg nekem reklamálnak. Már csak 10 percünk volt a kisegítő személyzet reggelijéig, de már majdnem teljesen kész voltunk és vártuk a beígért reggelit, hogy tálalhassuk. Ekkor megjelent a chef, hogy változott a menü ma nem palacsinta (már nem rémlik, hogy palacsinta vagy francia toast volt-e beígérve) hanem valami más lesz a reggeli. Te most hülyéskedsz ugye? 10 perccel a tálalás előtt szólsz, hogy a konyhába legalább 30 perce mást készítettek. Nem bírtál volna az elején szólni mikor mást álltál neki sütni? A probléma nem csak annyiból merül ki, hogy mindenki másra készítette fel a pocakját, és hogy változik a menü hanem, hogy más kiegészítőket ( vaj, szirup stb.) kell feltálalni ahhoz, ami lett volna és ami végül elkészült. Gyors körbe futkosással, lekapkodtuk az asztalról, amire már nem volt szükség és feldobáltuk, ami kellett. De hát ő a chef azt csinál, amit akar. Ekkor megnéztem a Tüsi listáját, hogy kinek melyik szobában kell dolgozni a kicsik reggelijénél és elmondtam nekik is a beosztást. Ekkor jött a következő váratlan esemény, bejelentette az egyik amerikai kölyök, hogy őt a raktárba kérte a Tüsi még tegnap este és neki ma egész nap ott kell dolgozni segítve a raktáros srác munkáját. Ekkor jött elő Jill egy újabb levéllel a Tüsitől további utasításokkal, de a levélben egy szó sem állt a fent említett lányról. A gond, hogy a csajszi a nagy étkezőbe volt beosztva és oda kell három ember, így a másik fiatal (16 éves) lányt kellett áthelyezni oda, megkavarva eszerint a beosztást. Szegény lányt, állandóan figyelmeztetni kellett, hogy ő most nem a kis étkezőben hanem a nagyba van beosztva menjen vissza oda. Úgy kell elképzelni a reggeliket, hogy meg vannak terítve az asztalok, feltesszük rá a kiegészítő (minden esetben hideg ételeket) és szólunk, hogy bejöhetnek. Imádkoznak egy rövidet, és az ááámennél elkezdünk felszolgálni. Amikor minden asztal megkapta, a jussát, akkor betoltjuk a saláta bárt mint egy jelet, hogy már szabad a felállás a székekről (soha nem bírják ki eddig sajnos, mindig vannak sétálgatók). Amikor felállnak jönnek a „svéd” asztalhoz, hogy ebből kell még, én ezt kérek, én ilyen allergiás vagyok én mit ehetek, nekem meg erre van szükségem stb. Ha azt hiszitek, hogy egy étkezésnél legalább 200 ember nem jön a pulthoz akkor tévedtek, egy étkezésnél majdnem minden gyereket és felügyelőt látunk a svéd asztalnál, ami mögött mi futkosunk a konyha és az étkező között. Ráadásul az üdítős automata is csak a kis étkezőben van, így nekünk kell újra tölteni nekik ha elfogyott. Ebből fakad, hogy ha valaki nem figyel az egymásba nyíló étkezők között rossz helyen „felejti” magát.

A kicsik reggelije vége felé megjelent egy gyerekfelügyelős nő, hogy négy asztalnyi „lusta reggelit kér”. Ez azt jelenti, hogy egyből reggeli után ha a többi gyerek már elment, mogyoróvajat és lekvárt és vajat (esetleg egyéb finomságokat) tálalunk fel nekik és műanyag uzsonnás táskákba pakolhatnak és akkor ők nem jönnek ebédelni. Ilyenkor mindig az első asztalokat használhatják csak, függetlenül attól, hogy általában hol ülnek, mert hátulról előre elkezdünk asztalokat lemosni és teríteni a következő fogásra. Erre sem voltunk felkészülve, mert nyilván nem a több kilós mogyoróvajas bödönt és lekvár konzervet fogjuk eléjük tenni, hanem kis feles műanyag poharakat betöltünk/kennünk kis adagokat, amiből már ők saját maguknak kenhetnek kenyérre. Pedig milyen egyszerű lenne ha nem kéne minden alkalommal több száz kis poharas „nasit” készíteni nekik, hanem eléjük tenni a nagy edényeket, hogy úgyis megesztek több kilót akár napi 10 kilót is ezekből akkor egyétek. A takarítási munkát így ők is lassították meg a tény is, hogy ha „nincs otthon a macska, cincognak az egerek”, tehát ha nincs a Tüsi lehet hosszú percekig lustálkodni és üldögélni. Ennek köszönhetően a szabadidőnk a felére csökkent, mert teljesen mindegy mikor végzünk egy étezés után a következő előtt mindig ugyan annyi perccel hamarabb kell jönni. Na ment is a susmus, hogy nincs szabadidő de maguknak köszönhetik én nem ültem le egy fél percre sem. Felmentem a fenti étkezőt is megnézni és látom, hogy üldögélnek merő nyugalomban az ottani ételfelszolgálók mint a ketten. Ha valaki végzett a saját étkezőjével kötelező neki a másik étezőknek besegíteni befejezni a takarítást és tálalást mert nem egyforma nagyon az étkezők.  Megkértem kétszer egymás után a fenti srácot meg a csajszit, hogy ebédhez tegyenek ki két ételcsipeszt meg egy nagy kanalat. Mikor legközelebb felmentem megnézni, hogy miért nem jönnek besegíteni az alsó étkezőknek látom, hogy nincs ott senki. Ezek szó nélkül leléptek. Úgy szokás elmenni, hogy szólsz, hogy végeztél és ilyenkor a felügyelő megnézi, hogy melyik másik étkezőnek segíts be és mit, ha mindenki végzett elköszön és megmondja mikorra vár vissza minket. Általában ugyan az, az időpont, de néha változás van ezért van erre szükség. És mikor épp azon bosszankodtam, hogy suttyomban eliszkoltak, akkor vettem észre, hogy az ételcsipeszek és a nagy kanalak mennyisége nem jó egyik asztalon sem. 

Mikor visszaértünk a délelőtti lazulásból akkor kezdődtek igazán a gondok. Nagy elnézések közepette de késett a Lusti már megint. Nem veszem be, hogy véletlen volt mert múltkor is eljátszotta ezt és nem kapkodta a levegőt sem mintha sietett volna a munkába. Amint leültünk enni, nekiállt hangosan gúnyolódni a fenti étkezőért felelős csajszi, hogy lám, lám itt is két kanál van és egy ételcsipesz nem úgy van ahogy kértem. Na ide figyelj te kis pimasz, először is azért mert más nem jól csinálja attól még a te munkád ugyan olyan rossz marad, nem lesz különb. Másodszor meg elfogyott a raktárról az ételcsipesz, de neked van a legkevesebb asztalod így te vagy a leggyorsabb (legalábbis kéne) és te rakod ki először az étkészleteket, így neked még volt mindenből, amikor kértem. De csak nem bírta befogni, hogy hihihi meg hahaha ne magyarázzak neki, mert itt is rosszul van. Nem elég, hogy hibázik, lelép a munkából még van képe megszólalni, hát ilyen emberekkel kell nekem együtt dolgozni. Kivételesen a nagyteremben ettünk, hogy ne kelljen magunk után a kicsi teremben három asztalt újra teríteni a gyerekeknek hanem eszünk az utolsó négy asztalnál a nagy étkezőben mert oda úgy sem jön három asztal. Igen kis szemfülesek négy asztal evett lusta reggelit nekünk meg csak három asztal kellett így egyet fölöslegesen terítettünk meg reggel a kavarodásban. Mikor mi befejeztük az evést akkor jutott eszembe, hogy nekem a felügyelős nő nem mondta meg, hogy melyik négy asztal nem fog jönni ebédelni és a különböző házak mindig a saját asztalukhoz ülnek le, de mi az utolsó négy asztalt szedtük le magunk után. Mikor lepakoltuk a szennyes tányérokat az ebéd után, akkor vettük észre, hogy a kis teremben van egy kerek asztal, ahol mindig a vezetők esznek, hogy pofátlan módon a raktáros lány ott eszik a  barátnőjével. Nem elég, hogy pontosan látta, nem abban a teremben eszik a személyzet, ráadásul még a vezetőség asztalához ült le enni, ami több mint bunkóság. Meg is kérdeztem, hogy ki engedte meg neki, hogy máshol egyen és nem a többiekkel arra meg főleg, kíváncsi voltam, hogy honnan gondolta, hogy ehhez az asztalhoz leülhetnek. Mondtam neki, hogy amint befejezték a kajálást, csillogóra pucolják az asztalt, hogy le lehessen látni, hogy valaki már használta. Kettőt fordultam, erre megláttam, a kistermi svéd asztalon egy csomó szennyes edényt, meg maradék kaját. Eleve sincs itt keresni valója, mert a zsúrkocsikra kell pakolni a koszos edényeket, a kaja maradékot meg kukába vagy vissza a konyhába. Nem kellett sok idő, mire felismertem, hogy ez a raktáros lány maradéka, utána is mentem a raktárba, hogy most lett elegem belőle és azonnal menjen vissza rendesen pakoljon el maga után és mossa le mind két asztalt mert tiszta mocsok. Ő meg felhúzott orral mint valami kis dáma, kiriszálta magát az étkezőbe. Komolyan mondom néha nem bírom megérteni az emberek gondolkodás módját, ő is konyhás volt, hetek óta itt van pontosan tudja a szabályokat, nem egyszer hallotta és csinálta már, miért kell akkor direkt csinálni a cirkuszt, mikor tudja, hogy ember „hátrányban” vagyunk miatta egész nap. Ezután nem sokkal meg is érkezett kétségbe esve reklamálva egy nő, hogy az ő asztaluk nincs megterítve, akkor vársz míg a többi asztal leül és ahol nem ülnek ma kivételesen oda ülsz. Persze ennél a stílusnál sokkal mázasabbat kapott, de csak nem akart bele menni még végül egy másik felügyelő mondta neki, hogy hagyd már csináljátok így és kész. Cseppet sem lelkesen de sarkon fordult a hölgy és megtette ezt a szívességet, hogy máshová ültette le a gyerekeit. Minden evésnél 2-3 féle ételt szoktunk felszolgálni (főétel, köret és valami egyéb, a desszert most nem számít) de ezen a napon öt különböző étel volt és még a raktáros lányka is lelépett reggel. Nekiálltunk, amilyen gyorsan csak lehet egymás után felszolgálni meghatározott sorrendben az ételeket, erre a felszolgálás felénél járhattunk, amikor az egyik cseh lány fogta és betolta a saláta bárt középre. Nem voltam elég fürge, már középre ért mire utol értem, persze ő elfelejtette, de a picik nem, hogy ez a jel arra, hogy felállhatnak nyavalyogni a svéd asztalnál. Ki is használják, hogy nem kell ülniük ilyenkor az asztalok fele üres lesz, mert mindenkinek sürgős elintéznivalója támad. A legtöbb esetben azért állnak fel az asztaltól, mert 11 ember ül az asztalnál, de soha semmilyen ételből nem rakunk ki 11 darabot, legyen szó palacsintáról vagy gofriról akkor sem, pedig abból még egy gyerek is megeszik kettőt vagy hármat. Ezen a tömegen kellett magunkat átverekedni a forró tányérokkal és folyadékos, szaftos ételekkel. Utólag már a lánynak is leesett, hogy nagy hülyeséget csinált, de ekkor már nem volt mit tenni.

Az ebéd ez követően egész rendben volt, de a terítés felénél már megint nem ment simán a dolog. Mert a mosogatók döbbenetesen hamar végeztek és elmentem haza, Jill meg elővette a késeket a helyükről és elég termetes étel darabok és maradékok néztem vele farkas szemet. Nyilván nem fogunk koszos evőeszközöket feltenni az asztalra, így mondtam neki dobja oda a mosogatófülkébe az egész késes rekeszt és válasszon másikakat, a lányok meg elmossák ha megjöttek (sok rekesz van, több mint kéne, így kések akár 5-6 rekeszben is lehetnek az evőeszköz tárolóban).  Igen ám, de most csak két rekeszben voltak kések, és a maradék egy rekesz, egyetlen étkezőre se volt elég. Jill két dühöngés között, lefényképezte a rekeszt aTüsinek (azóta sem tudom látta-e a képeket vagy sem) és szó nélkül elkezdett mosogatni. Mivel a gépet kikapcsolták a kék oldalon, megnézte, hogy hol van a koser felelős majd villám gyorsan bedobálta a piros mosogatógépbe a késeket. Ha szóltam volna neki, vagy kézzel vagy egy órát várja a másik géppel kellett volna neki elmosogatni, de erre nincs időnk, így összenéztünk és mindenki ment a saját dolgára. Nem buktunk le a mosogatást illetően, szerencsére, de a később talált koszos tányérokat már csak a lányoknak tettük félre nem voltunk hajlandók mindent helyettük megcsinálni, meg nem is lett volna rá időnk. Mivel újabb egy ember, nem a saját dolgát csinálta, mert a késekkel volt elfoglalva a szünetünk ismét drasztikusan lecsökkent. A nap hátralévő része egész normálisan telt, mert az, hogy szinte semmi nem volt raktáron és persze a konyhán megint nem főztek eleget, már átlagosnak számít. A vacsi feltakarításnál épp az automatákat mostam fel, mikor megkértem Jillt, hogy söpörjön fel a nagy teremben de legalábbis kezdje el. Erre nemes egyszerűséggel közölte, hogy nem. Megkértem újra szépen, hogy söpörjön fel mert most mindenki más elfoglalt és fel akarok mosni, így sürgősen el kel kezdeni söpörni a felmosás előtt, mert az tart legtovább és a többiek már a terítésen dolgoznak. Megint csak nem volt a válasz. Na harmadszorra belőlem is kijött a napi feszültség, és emelt hangon közöltem vele, hogy akkor most már nem kérem, hanem mondom, hogy söpörjön fel, mert ez egy munkahely és dolgoznia kell. Közölte, hogy majd csinál mást de ő nem fog. Erre nekiállt megteríteni a kisteremben pedig tudta, hogy este értekezlet lesz és akkor nem teríthetünk a reggelihez mert összepiszkolják a gyűlésen. Erre is figyelmeztettem, mire az lett a válasz, hogy ő már évek óta itt van és jobban tudja mit kell csinálni. Igaz nem rendesen terített, csak középre tette be a reggeli terítéshez a dolgokat de erről nem volt szó. Az este hátralévő részében nem is szóltam hozzá. A többiek kérdezték, hogy akkor most mi legyen a kis teremmel, mert közben a nagyot már felsöpörte valaki (már nem emlékszem ki), mondtam, hogy addig nem megyünk haza míg Jill nem söpri fel a kis termet mert az a dolga, megvárjuk türelmesen. Erre nyomdafestéket nem tűrő szavakkal de nekiállt megcsinálni, persze mikor a többiek látták, hogy már elkezdte ők is csatlakoztak, mert már csak ez hiányzott meg a felmosás a nagy teremben, amit én kezdtem el. Furcsa volt, hogy már jó ideje felmosok és nagy a csend a másik teremben és senki nem jön szólni, hogy végezte-e. Átmegyek erre üldögélő, iszogató emberek képe fogad. Megkérdeztem tőlük, hogy mégis nem érzi, úgy valaki, hogy mint minden nap az utolsó embernek segíteni kéne, hogy hamarabb végezzünk. Senki nem mozdult percekig, mire Jill felállt, hogy majd ő. Mondtam neki (lehet nem kellett volna, de elég mérges voltam rá), hogy neked nem kell segíteni, mert aki nem dolgozik mikor kell, annak az utolsó 10 percben sem kell megmozdulni, mert annak fizetést sem kell adni. Az én meglátom máig is ez, hogy aki nem dolgozik, annak nem kell fizetni. Na ezzel csak még jobban felhúztam őt is, de csak azért is jött segíteni, mert, hogy ő igen is jól dolgozik és jobban tudja mit, hogy szoktak itt mint én. Az a gond, hogy nem csak ez vele a baj, hanem, hogy szingli is. Ez azért jelent nagy terhet az itt dolgozókra, mert a sofőrök egész nap nem csinálnak semmit, csak várják, hogy hátha menni kell így az étkezőben szúrják el a napot és bizony nekik sincs barátnőjük otthon, vagy ezerrel tagadják. Ez hamar napvilágot látott, így a kis csitri teljes erőbedobással udvaroltat magának persze munka helyett. Mindig más fiúknak teszi a szépet, üldögél az ölükben, simogatja őket, puszilgatja őket. Andris szerint el fog fogyni a csaj haja, mert fél percenként rázza, dobálja, simogatja mintha valami szélgép lenne a háta mögött. A pózok, amikben megáll a fal mellett vagy a fiúk előtt mikor beszélgetnek tuti, hogy tükör előtt gyakorolt darabok, mert ilyet egy ember nem képes alakítani magától. Hát ez a baj a szingliséggel, meg a puhány főnökökkel, hogy nem hajítják ki a sofőröket az étkezőben (meg a többi munkást, aki szintén udvarol neki) a csajt meg nem fegyelmezik kellőképp.  Szaftosabb történeteket is lehet hallani a kisasszonyról, ezek közül az egyiket a magyar sráctól hallotta Andris, de ezt inkább nem részletezném itt.

Mikor végeztem a felmosással láttam, hogy az üdítős automaták és a pultot senki nem mosta le, a kisteremben a konyha ajtónál tiszta sár minden, és senkinek nem jut eszébe feltakarítani, így közöltem velük, hogy menjen mindenki haza. De most nem voltam akkora marha mint múltkor, hogy helyettük befejezzem, úgy hagytam mindent, hogy másnap elmeséljem a főnöknek, hogy ezek itt ücsörögtek, hogy” kész vannak”. Mit mondhatnék, nagyon kevés ember dolgozik az étkezőkben, aki való is valamire. A fele nem akar dolgozni, a kölyköknek nincs meg hozzá a kellő fizikai erőlétük, de 15-16 évesen nem is lehet lány létükre. Arról nem is beszélve, hogy pimaszak, bunkók és lusták jó páran, és hogy folyamatosan mások után kell dolgozni, mert hanyagul végzik el a munkát. Nem tudom elképzelni, hogy mi ütött a főnökökbe mikor ezeket az embereket vették fel a konyhára dolgozni, de ha már akkor hibáztak miért nem korrigálnak. Adjanak egy emléklapot és egy meleg kézfogást, hogy gratulálunk az első munkahelyedhez és küldjék őket haza. Inkább dolgozok fele ekkora létszámmal, de idevaló emberekkel mint egy ilyen óvodába való népséggel. Már megint remek napot zártam mint főnök, de szerintem ezt a napot elviselni még sima munkásként is megterhelő lett volna velük végig csinálni. Éjjel szintén végig olvastam, hogy mennyibe kerülne haza menni hamarabb.