Mivel teljesen elvesztettem a fonalat, és sehogy nem akar kijönni a számozásom meg a dátum úgy döntöttem változtatok a rendszeren. Mostantól nem az itt töltött napok sorszáma lesz a címben, hanem dátum és a hét napjának a kezdő betűje. Néhány nap eltűnt a semmiben, legalábbis a blog szerint. Ne nem kell félni, azokat a napokat is végig melóztuk.:)
Elérkezett az idő, hogy ha csak egy napra is de átvegyem a Süni helyét. Reggel egész jól mentek a dolgok, ha nem számoljuk, hogy a Lusti 20 percet késett az egyik lányra meg háromszor kellett egymás után rászólni, hogy kösse össze a haját mert ez az előírás. A fehér felsőket is utáljuk mindannyian szóval azért is kellett egy külön kérvényt benyújtani mindenkinek. De ezek az apróságokat leszámítva egész zökkenőmentesen ment a dolog. Az ebéd is eseménytelenül telt, mindent a terv szerint végrehajtottunk. Este a Barbeque-ra készülés azonban már nem telt ilyen nagy nyugalomban. Mikor visszajöttünk az ebéd utáni szünetről megtudtam, hogy miután elengedtem minden „étkezőhöz tartozó” embert a chef az egyik fiút visszahívta és két óra helyett egyetlen perc szünetet sem kapott. Nagyon bosszantott a dolog, hogy még csak nem is szólt nekem a chef, mikor aznap én feleltem értük. Aztán persze a srác nekem panaszkodott, én is csak azért nem vártam meg, mert azt mondta, hogy visszateszi az utolsó szemetest a kisebbik étkezőbe és jön ő is, ennyi volt. Előző nap csak azt terveztem fejben, hogy kinek milyen feladatot fogok adni, mert tudtam a Tüsi listájából, hogy mikor mire van szükség. Tudtam a helyes sorrendet, arra, hogy a főépületben a kellékeket és a kajákat hova kell küldeni a tó partjára, úgy hogy minden akkor legyen ott, amikor szükség van rá. Mert az könnyen belátható, hogy először az asztalokat kell levinni és utána a rá való tányérkészletet és nem fordítva. Persze, ennél azért összetettebb volt a helyzet. Szóval kész tervvel a fejemben besétáltam a konyhába, hogy megnézzem mindenki visszajött-e már a szünetről mikor megláttam a teljes felfordulást.
Elkezdtem a körülöttem szaladgáló konyhások között elmondani, az enyémeknek, hogy mit kell levinni a strandra mikor elkapott a chef, hogy már egy csomó mindent leküldött. Megkérdeztem miket, mire a válasz, már nem is emlékszem, ami épp eszembe jutott. Kööööszi, ennyit a tervemről. Erre ahelyett, hogy hagyta volna, hogy csináljam a dolgom, nekiállt nekem utasításokat adni. Egy embernek elég utasítások. Mégis, hogy a fenébe kéne egy maréknyi embert utasítgatnom ha nekem kell lehozni a salátát az emeletről, nekem kell ketchupot elővenni a hűtőből és stb. A többiek meg ott rágták a fülem, hogy ők meg mit csináljanak. Mondtam nekik, hogy nekem most dolgom van így kérdezzék meg a chefet miben segíthetnek. A roppant segítőkész válasz, most semmiben. Mégis mi ütött ebbe az emberbe?! Irányítanom kéne egy csapatot, erre engem ugráltat, beleszól a munkámba és nem segít legalább a csapatot lefoglalni? Aztán megjelent egy csomó „nagyon okos” ember a konyhában, akinek aztán semmi keresni valója nem volt ott. És persze mindegyik utasításokat akart adni, ahelyett, hogy csinált volna bármit is. Megjött a tábor igazgatója, a vízimentők felügyelője stb. Ne akarjunk már egy lovat, többen megülni, mert csak akadályozzuk egymást. De nem adtam fel ilyen könnyen, újra és újra megkérdeztem a cheft, hogy mi van már lent és mi nincs. Erre közölte, hogy az étkészlet már rég lent van a parton, miért nem vagyunk ott és terítünk. Azért drága bogaram, mert én nem tudtam róla, hogy ezek már lent vannak, másrészt meg svéd asztal lesz, magyarul mindent egy kupacba kell tenni a jó sorrendben. Ha nem dumáltál volna bele, én eleve jó sorrendben küldtem volna le a dolgokat és akkor nem kéne lemennem a partra ellenőrizni, hogy a sofőr srácok hova hajigálják le a cuccokat. Megmondta a Tüsi, hogy 4 „hordó” kell, 2 víznek, kettő meg üdítőnek, lemegyek és öt hordót látok. A saláta bár össze-vissza. A kések a svéd asztalon, a villák a másik kipakolós asztal közepén. A nyolc zacskó hotdog kenyér az egyik középső asztal szélén, míg a hamburger zsemléből csak 5 darab van kitéve. Teljes káosz. Mire nekiálltam megszervezni, hogy ki mit tegyen rendbe, szólt a chef, hogy hozzak „étel csipeszeket” a saláta bárba. Elindultam gyalog, hogy kicsit kiengedjem a gőzt, semmi szükségem nem volt a golfkocsival fel-le furikázó sofőrre. Mikor fél úton voltam, láttam, hogy a Lusti kezében kiszolgáló eszközökkel (merőkanál, nagy villa, laposabb nagy kanál stb.) megy a strand felé, az egyik kocsi hátulján. Visszamentem, ja csipeszt azt nem hozott. Sebaj, még mindig alig vagyok ideges, megint elindulok vissza a konyhába. Nekiálltam kiszámolni, hány csipesz kell, erre jön az egyik felszolgáló srác, hogy azt üzeni a chef, hogy nem kell neki csipesz. Mondtam a srácnak, hogy most számoltam ki, itt van összeraktam, vigye le a strandra és személyesen adja a chef kezébe, és nem érdekel mit üzenet. Nem fogok föl-le futkosni mint egy kerge marha csak mert a főszakácsnak nem volt terve a kipakolásra. És milyen jó, hogy nem hagytam magam, mert később szükség volt a csipeszekre.
Mire elkezdtük a barbeque partit én már szívből gyűlöltem az egészet és elkívántam mindenkit egy tengerpartos helyre a mi tavunk helyett. Teljesen kikészültem mert nem elég a keverés a készülődéssel valami szerencsétlen elkezdte a húst sütni háromnegyed órával a hivatalos kezdés előtt. Erre persze mindenhonnan nekiálltak özönleni az emberek és mindenkinek mint mindig más kellett. Én nem tudom miért olyan nehéz abból választani, ami az asztalon van, ha nem tetszik nem eszel, ennyi. Elengedtem a fél csapatot enni és a lelkükre kötöttem, hogy ha befejezték a kajálást a többieket is engedjék enni, mert felszolgálóra, mindig szükség van így nem ehetünk egyszerre. Én 15 perc téblábolás után visszamentem a főépületbe és nekiálltam egyedül megteríteni másnap reggelire, hogy legalább ezt ne kelljen a buli utánra hagyni. Mert az volt az utasítás, hogy most nem lehet szólni, hogy letelt az idő menjetek haza, hanem, amikor az utolsó ember is eltűnt akkor lehet nekiállni, elpakolni és elmosogatni. Én rettegtem, hogy éjfél előtt nem végzünk majd, de szerencsére nem így lett, de ne ugorjunk ilyen hatalmasat. Szóval visszamentem teríteni, de ekkor már a pipától vagy az elkeseredéstől vagy a kettő keverékétől én teljesen kikészültem. Alig vártam, hogy a csendes nyugodt étkezőben egyedül eldolgozgathassak. ÁÁÁ mindig arra, evett a fene valakit, 5 percig nem tudtam magam lenni, hogy munka közben kicsit összeszedjem magam. Már kezdtem megérteni, miért borult ki a tinédzser oldal konyha főnökasszonya, ha ugyan tényleg ez volt a gond. Aztán mielőtt befejezhettem volna, megjelent Andris, hogy engem keresett és hogy mi van. Gondoltam elmesélem neki, de a sarkában két „beosztottam” lihegett, hogy túl sokan vannak a parton és unatkoznak így inkább segítenek, hogy hamarabb végezhessünk a buli után. Mivel én még nem ettem semmit, ott hagytuk őket és visszamentünk, hogy én is válasszak valamit vacsorára. Megkértem Andris, hogy a lehető legtávolabb üljünk a többi önfeledten, eszét vesztett bulizótól. Miután én is megettem hasonló káosszal, mint amivel elpakoltunk azzal pakoltunk el. Kicsit időben ugorva az eseményekben, hallom az étkezőben, hogy lányok szólnak a chefnek, hogy végeztek mehetnek-e haza. A főszakács mit sem tudva, igent mondott, aztán megkérdezett, hogy mit szólok hozzá. Mivel épp a saláta bárt súroltam igent mondtam, és el is tűntek a többiek. Mikor megkönnyebbülten befejeztem a munkám abban a hiszemben voltam, hogy én is mehetek. Megfordultam és megláttam, mit hagytak ott a lányok. A kávé sarok egy merő kosz, nincs lemosva a hűtő, a kávéfőző, az üdítőadagoló, a padlón fekete lábnyomok, a „második asztal” (svéd vagy fő asztal) tetején egy tál chips figyel a mocsok tetején. A székek nincsenek megigazítva, ahogy kirúgták őket úgy állnak össze vissza, az asztalfőknél. (Otthon is mindig furcsálltam, hogy van néhány neveletlen ember, aki nem képes visszatolni a széket, maga után miután feláll valahonnan. Ennek nem kéne alapvetőnek lennie, kortól, nemtől és körülménytől függetlenül? ) Hála a többiek gyors lelépésének befejeztem egyedül a munkát majdnem fél-1 órát ráhúzva a többiekre. El is döntöttem, hogy jófej vagyok, de nem hülye múltkor is egyedül fejeztem be, őket meg a felmosás vége előtt elengedtem, de ebből nem fogunk rendszert csinálni. Más valakivel aranyosnak lenni és más ha átvernek. Amikor elköszöntem a cheftől megemlítettem neki, hogy a lányok nem mondtak igazat, mert nem fejezték be a munkát. Azt mondta ez a munkájuk ezt nem lehet csinálni, erről még fognak hallani, és megköszönte a munkámat, hogy jól helyt álltam. Valahogy nem értettem egyet vele, de azért jól estek a szavai.
