Kedves Olvasóim!

Egyre kevesebb komment érkezik, nem csak ti vagytok kíváncsiak arra, hogy velünk mi történik ez visszafelé is igaz! Tessék életjelet adni magatokról, persze az is lehet, hogy a döntő többség megunta a blog olvasását, de akkor szóljatok, hogy mi változzon. Az is igaz, ha senki nem olvassa akkor is folytatni fogom az írását, egyrészt mert örömöt lelek benne másrészről egy nap majd boldog leszek, hogy lejegyeztem a kalandjaimat.

Ma megdöbbentően sok szünetet kaptam, egy órát a reggeli után, majd volt egy kis előadás, ebéd aztán fél 2-5ig elengedtek megint. Most már szinte csak a terítés, ételfelszolgálás, asztalok rendbetétele, seprés a dolgom így egy szavam sem lehet. A szünetemben megszoktam nézni mi a helyzet a neten, és megnéztem a tábor facebook oldalát is. Ma vagy tegnap egy felügyelő talált egy mérges kígyót a táborban, amit le is fényképezett. Erre mondjuk nem tudom mit lehet szólni. Egy (copperhead) "rezes fejű" sötét és világos barna foltos kígyóról beszélünk,ami bárkinek ismerős lehet mert a fent nevezett dög a haza állatkertek gyakori lakója. Különleges ismertetője, hogy agresszív és harapós, na király. Legalább eggyel kevesebb van, mert a tábor törvényei szerint a nem mérges kígyókat nem bántják, de a mérgeseket mindig megölik. Lehet, hogy ez kegyetlenül hangzik elvégre is mi élünk az ő területén és nem pedig fordítva, de a kígyóevő madaraink sajnos nincsenek elegen. A chef mindig azzal piszkálja az orosz lányokat, hogy az igazi orosz nő leharapja a kígyó fejét nem pedig visítva fut előle, és utána bedob egy vodkát. Olyan vicces mindig, ahogy mutogatja a kígyó elharapását, jót nevetünk rajta. Látom az oroszokról nem kevés sztereotípia él errefelé is. De nem kell aggódni, mert a tegnapi nap folyamán megérkezett az első nővér a táborba. Én voltam az első esete, mert a gumikesztyűt órák szám nem bírja a kezem és kiütésszerű valamik jöttek ki rajta. Kaptam rá krémet, de ha nem segít (mert, hogy továbbra is muszáj viselnem a gumikesztyűt, míg dolgozom) akkor vagy átraknak a takarítókhoz vagy még rosszabb. A takarítók kb. 500 ember után pucolják a WC-t szóval nem álmaim melója, a még rosszabb pedig vigyázni egy ördögfiókára. Egy négy év körüli kislányról beszélünk,aki az egyik itteni férfi kislánya. Még sose láttam az apját dolgozni így fogalmam sincs mit csinálhat, az édesanyját meg egyáltalán nem láttam, pedig a tábor elejétől itt vannak. A kislányra még soha nem vigyázott senki egy napnál tovább és mindegy, hogy konyhai munkás vagy takarító vagy a chef felesége vigyázott rá, mindenki az óráját nézte nagy sóhajokkal, amíg vele voltak. Rövid ismertetése a kisasszonynak: csak ölben hajlandó közlekedni és bármitől 5 másodperc alatt elsírja magát és kezdődik a hiszti."Az amerikaiak gyerekeitől ments meg Uram minket" nem ám a magyarok nyilaitól. Ha csak 1 gyerek ennyire hisztis lesz mint ez a kislány végünk van, mert egy ilyen gyerek a többiből is kihozza legrosszabbat. Szóval a kislányt még felnőttek sem képesek elviselni több napig. Szóval ha nem javul a kezem akkor vagy takarító leszek vagy a kis sárkányra kell figyelnem vagy haza kell mennem. Szóval olyan sűrűn cserélek kesztyűt, ahogy tudok és akkor hagyom csak fent ha muszáj.

Ma ebéd előtt kaptunk névtáblákat a nyakunkba, amire rá van írva, hogy 110 éves a tábor a nevünk meg, hogy honnan jöttünk. Mindenki Polliként ismer itt mégis a rendes nevemet írták rá, amit nincs ember, aki itt ki tudna mondani, de mit lehet csinálni. A hátralévő időnkben a nyár folyamán, ezt kell majd viselnünk, én baleset veszélyesnek tartom de ez van. Egy fityegő névtáblát hordani a nyakban  a konyhában nem tartom jó ötletnek, de ha ezt kérték hát legyen így.

A fiúk versenyeztek, hogy kinek a nyelvén lehet több csúnya szót mondani és egymásra licitáltak, hát ilyen 10nél azért már akadozott a dolog. A mexikóiaknak (helyesebben mehikóiaknak) sok kézi jelük van különböző dolgokra de szavak terén elég gyengék ők is. Én nem akartam beszállni a játékba, de azért azt megjegyeztem, hogy ez nevetséges. Lusta voltam megszámolni, hogy magyarul mennyi csúnya szót tudok mondani, de magammal abban egyeztem meg, hogy fél-1 órát biztosan lehetne ismétlés nélkül mondani, ebben mindig nagyon jók voltunk. Nem épp ezzel kéne dicsekedni, de sajnos ez is a "kultúránk" része. De eszem ágában sem volt nekik megtanítani egyet sem.